Realitás

(No ez nem egy könnyfakasztó írás lesz…)

Nem megy minden egyszerre, kitartás és hasonlók. Péntek reggel van, az első szabad napom a héten. A terv: megszabadulok a három kiskorútól (ne tessenek pánikolni, csak óvodába és iskolába tervezem őket megőrzés céljából átadni, ideiglenesen), majd csendes magámyomban nekiállok az utolsó kis-esszé írásának. A realitás: egy lázas, egy köhög, és csak egy megy ma iskolába. Gondoltam, ha már változott a program, és csapatostúl maradtunk itthon, legalább a kávé nyújtotta vigaszt kiélvezem: langymeleg bögre a kézben, nappali, fotel, könyvtári magazin (a kettő már valami idétlen májnkráftos videót néz). Újság felületes női magazin, 2300 pénzes ruhát hirdet, nem köt le különösen. Az agyamban egyébként is az esszé témája forog, és a kávé is fogyóban,  lazán felnézek…

Körülöttem hegedűk, kották és lego különös keveréke. Pakolni kéne, meg mosást berakni, mosogatni, meg padlót felmosni, és a fürdőszoba… DE esszét kell írni, össze szedem magam. A bögre az ebédlőasztalon landol, elindulok az emeletre. Tegnap előtt raktam rendet az előszobában. Mára már csavar és hirdető újság költözött a cipős szekrényre, egy hatalmas sár darab a lábtörlőre (én sem értem, több mint egy hete nem esett). Nagy levegő. Az esszére koncentrálok. A lépcsőn egy tányérját vesztett műanyag perec és egy esernyő fogad. Az íróasztalon két darab (nem pár) zokni, egy kínai evőpálcika, egy kalóz szem-lekötő műanyag, kis zacskónyi kalóz pénz, papír-angyal. És por, porcica, bakapehely minden mennyiségben. A tükrön már nem, azt letöröltem tegnap előtt. Ott már csak kétes eredetű foltok vannak (talán csokis kéz nyomán, de a gyerek taknyot se merem kizárni).

Le kéne ülni esszét írni…

Reklámok

Nem is olyan régen…

…majd’ 11 éve született egy kisfiú. Az iskolában ma ünnepelték a könyv hetet. A végzősöket sokáig tapsoltuk, nekik ez volt az utolsó általános iskolai jelmezes nap. Márk is ott állt velük. Az én 10 és fél éves nagy fiam. Én pedig könnyeztem, miközben pirosra tapsoltam a tenyeremet. Szeptemberben új utat taposunk. Új város, új iskola, új barátok.

Drága Márk!

Tudom, hogy minden nehéz most. Kemények a napok. Iskola, hegedű, úszás, magyar iskola, foci, barátok… és a frissen érkezett kamaszkor. Önálló vagy, próbálgatod a szárnyaidat, és sokszor eltér a véleményünk. Hidd el, nekünk is ugyanolyan nehéz… bárcsak megérthetnéd. Majd egszer… Nagyszerű ember vagy, és senkinek ne higgy, aki mást állít. Neked a legnehezebb: taposod az utat Eriknek és Alexnek, példa vagy. Fantasztikus példa. Most úgy érzed, szándékosan megnehezítik az életedet. Pedig tudod, hogy szeretnek… és hogy te is őket. Az elsők között tartottad őket a karodban. Sosem felejtem el a büszke mosolyod…

Homályos szemmel néztelek ma az iskolában, amint a 29 langaléta kamasz között mosolyogtál a kerek Harry Potter szemüveg mögül, és a mellkasomat elöntötte a büszkeség. Az én Fiam. Az én Fiam…

Kristálytisztán él bennem az a pici ember, akit 2008. július 17-én a karomban tartottam. Aki pislogva fürkészte az arcomat, és aki az első nagy tanárom volt. Te kezdtél tanítani életem legszebb feladatára, és el nem tudom mondani mennyire hálás vagyok, hogy hozzánk érkeztél, majd’ 11 évvel ezelőtt…

Nagyon szeretlek.

Anya

2018 december 24.

A gyermekek süteményt reggeliznek TV előtt, Sanyi dolgozóban, én meg egy csésze tea társaságában ülök. Pizsamában, ágyban. Mert Karácsony van, ilyenkor vissza kell venni egy kicsit, azt mondják. Idén először nem volt last minute hajrá ajándékokért, igaz csak tegnap éjjel sikerült végre mindent becsomagolni. Alex belealudt az esti mesébe, de Márk és Erik űber izgatottak voltak a mai nap miatt, így Sanyival nem volt más választásunk mint leülni tévézni amíg ők fent randalíroztak (csendes pihenő címszó alatt). De aztán két rész Jack Bauer után végül sikerült mindent papírba rejteni.

Baromi szerencsések vagyunk, ide repült a bejgli meg a mézes kalács is. Így mi tényleg csak szórakozásból sütöttünk tegnap. A tömeg mince-pie-ra szavazott, az lett. De lehet hogy ma még ráveszem magamat egy kis paleo ihlette bejglire vagy zserbóra, meglátjuk.

A fiúk karácsonyi hegedű koncertet adnak holnap via Skype, arra majd gyakorlunk délután. És sétálni is el kéne menni, elvégre jó idő van kint (nem esik). Jó pár hónapja járunk heti rendszerességgel gyalogolni. Semmi komoly, csak helyi 1-2 órás, többnyire erdei túra útvonalakat követünk, néha geocache-vel fűszerezve.

A hétre (illetve a kettőre) tervezünk még korcsolyázást, mozit és pizsama napot, maratoni tévézéssel egybekötve. Mert Karácsony van, ilyenkor vissza kell venni egy kicsit, azt mondják.

Itt a helyi szokás, hogy a karácsonyfát a hónap első felében díszítik és a Mikulás december 25-én reggelre hozza az ajándékokat (természetesen a kéményen át). Ott, ahol már ez utóbbi nem titkos akció keretin belül történik, a csomagok szép lassan szaporodnak a fa alatt (családtól, barátoktól), amiket aztán karácsony napján reggel bontanak ki.

Idén úgy alakult, hogy egy ismerős házaspár a fiúk szeme láttára hozta meg a csomagot, így nem volt más választásunk, mint a fa alá (amit nálunk a Jézuska a Sanyi szabadnapjával összehangolva hozott, múlt héten kedden, mert már csak “nálunk nem volt karácsonyfa az utcában”) tenni és reménykedni, hogy a gyerekek kibírják hogy ne bontsák ki. Majd ezután kaptak egy csomagot a hegedű tanító nénitől is, meg Alex egyet az óvodából,  és azok is a fa alatt várnak. Kicsit megijedtem, hogy akkor most vége a gyermeki hiszékenységüknek, de úgy tűnik, simán megfér a baráti ajándékozás a Jézuska csodájával. Még Alex is kibírta, hogy ne nyisson ki semmit, pedig egy pár napig az ő kis óvodás csomagjával a kezében járkált, és folyamatosan kérdezte ki lehet-e bontani, és hogy mennyit is kell aludni addig. A nagyok meg mosolyognak rajta, mert annyira egyértelmű hogy egy kis labda van a papírban.

Mert Karácsony van, ilyenkor vissza kell venni egy kicsit, azt mondják. Tök jó lenne azt mondani, hogy “látjátok, így kell lazára venni az ünnepeket, pihenjetek gyerekek, csak a család a fontos”. De nem jó kimaradni a hetekig tartó agyalásból, hogy melyik nagyszülőhöz megyünk először, és hogy mit süssek a nyolcvanadik vendégseregnek. Nem jó lemaradni az ottthoni éjféli miséről, a nagycsaládos összejövetelekről. Helyette marad a szkájp, meg a vájber, meg a visszaszámlálás februárig. Tudom, tudom, mi szakítottuk…

Így marad nekünk most is a csendes (soha se mond hogy csendes ha van három gyereked) ünnep, a lusta pihenés. Az a jó talán, hogy a gyerekek nem tudják másképp. Nekik így is jó, nem panaszkodnak, és én mepróbálok velük tartani. Örülni annak ami van, úgy ahogy van, mert másképp úgyse lehet.

BOLDOG KARÁCSONYT :)

 

 

2018 November 11, vasárnap

Nincsenek hiú ábrándjaim, az élet nem (mindíg) habos torta. De amikor minden rózsaszín, és mindenki mosolyog, amellett nem lehet szó nélkül elmenni. Aki éppen harcol és minden fekete, az inkább ne is olvasson tovább, mert úgyis csak a felmenőimet emlegetné. En szóltam…

A mai nap eddig igazi csöpögősre sikeredett (eddig a pontig, délután 2 óra 10 perc van). A reggelt megúsztuk hiszti nélkül, csak egy kicsit morgott 1/3 mert nem a volt ínyére való a reggeli. A reggeli parkfutás frenetikus volt, megint végig szaladt a 3 és fél éves, és vidáman beszélgetve sikerült az autóhoz érnünk. Haza érve neki láttunk a reggeli maradványait a mosogatógépbe varázsolni, én hozzá fogtam az ebéd főzéshez, Apa elindult dolgozni.

Főzés, mosás, teregetés a program, a kicsi játszik, a nagyok olvasnak/papírrepülőt hajtogatnak. A héten pontrendszert vezettünk be (Harry Potter után szabadon), ha össze gyűlik 50 pontjuk, vissza kapják az elkobzásra ítélt xboxot. Pont jár a veszekedés nélküli napért, a hiszti nélkül elkészített háziért, a hazi munkában való segítségért. Ez utóbbiban reménykedve kérem meg őket, hogy segítsenek a mosásban. Mire ők szó nélkül…. tudom én hogy a pont miatt, de akkor is. Én ebédet főzök, ők töltik a mosógépet, teregetnek, indítják a szárítót. Azt hiszem ebből rendszert csinálunk.

Már csak a hegedű és a holnapi iskolai cuccok elő készítése a feladat és jók vagyunk. Ha megússzuk ordibálás nélkül, én is kapok egy pontot. :)

2018 július 14.

Az esszémet kellene írnom…

Szombat délelőtt. Kávé, futás, zuhany, tanulás. Jó idő van, de már nincs kánikula, kint ülök a napernyő alatt, a fiúk mellettem szerelnek, javítanak. Márk és Erik a rollert kezdik csiszolni, és természetesen akkor Alex is rögtön. A csiszoló papír egy percig sincs a kezében, inkább krétával színezi a markolatot, végül a medencébe akar menni. A nagyok közben már Apával javítják a padot. Apa magyaráz: hogy kell tartani a csiszolóvásznat, a fűrész fogai, a csavar menete, a fúrógép, a harapófogó.

A víz hideg, meg egyébként is unalmas benne egyedül. A labdát kéri, Erik oda adja neki, de két perc múlva így is inkább kijönne. Áll a betonon, lila az ajka és remeg a nyári szellőben (meg lóg a takony is az orrából). Én elvileg nem vagyok itt, tanulok, de persze a laptop (és a napszemüvegem) mögül figyelem őket, várom mikor tör ki a harmadik világháború… Erik (senki nem kéri meg) bemegy és kihoz egy törölközőt, próbálja Alex köré tenni, de nem sikerül. Márk oda lép, segít neki, körbe tekeri a kicsit. Erik közben hozza neki a száraz ruhát. Lehámozzák róla a vizes fürdőnadrágot, Erik öltöztetni kezdi. Felkerül a gatya és a rövid nadrág, de a pólóval nem boldogul, Márk segít. Alex bemegy lepihenni, a nagyok visszalépnek Apa mellé.

Én meg ülök itt, és persze nem tudok koncentrálni. Könnyes szemmel nyugtázom az esemémyeket, a mellkasomat szétveti a büszkeség.

Én vagyok a legboldogabb Anya a világon.

Hello Május

A márciusi meglepetés havazás és egy áprilisi, szuper (mindíg szuper) haza-ruccanás után. 

Már kb két hete készülök beszámolni a hirtelen jött nyárról, a tengerparti kirándulásokról, a tök jól sikerült gulyás partiról, a kertünkben érő eperről meg az új szandálomról… És mire ideérek: 16 fok van kint és esik. Újra előkerültek a zárt cipők, a hosszú nadrágok (mondjuk az csak nekem, a fiúknak fagypont felett nyár van). 

Most már csak azért drukkolunk, hogy legalább egy hét múlva ne essen, amikor sátorozni megyünk. Már minden megvan a csütörtöki induláshoz. Tényleg csak a jó idő hiányzik. Nem is értem miért izgulunk… Ez itt Anglia. Annyi minden történhet még addig. Akár hó is eshet… hehe.

Szombat van. A kölkök már második napja itthon, és én még nem téptem ki a hajam. Mondjuk az lehet, hogy pár ősz hajszállal több van, de az igazán bele fér azt hiszem. Mert megígértem nekik a szokásos pénteki palacsintát reggelire, meg ráadásul szünet is van. És mégsem készült el. Volt helyette gyors nagyvárosi bevásárlás, meg kölcsön gyerek. De nem csak ezt felejtettük ám el… A Márk hegedű órája is csak két órás késéssel jutott eszembe. No nem volt azért kataszztrófa, mert a tanár náni is elfelejtette, megúsztuk. 

Ma reggel viszont muszáj volt a goffrit megsütni (büntetés, mert nem sütöttem palacsintát tegnap). És mivel ki takarították a szobájukat, meg az ebédlő asztalon is elpakoltak (mindezt mire én reggel lejöttem az emeletről), nem lehetett nemet mondani a délelőtti xbox órára, na. Így esett, hogy Márk és Erik a kanapén ülve, üveges szemmel nyomja a gombokat, a kicsi melletük a szőnyegen (és a kispárnáján) fekve pihen (és természetesen szedi az igét), és nekem van kb másfél óra háborítatlan nyugalmam. De ahelyett, hogy neki állnék főzni mosni és takarítani, előkaptam a jóga matracot és jól kiizzadtam magam. Éljen az Ashtanga. Meg a blog persze. Namaste.

 

 

12 hónappal kesőbb…

… 2018 március, a tavasz tél illata

Újra március, újra tavasz, ami idén hóviharral érkezett a nárciszok megfagytak. Na nem panaszkodom, félreértés ne essék, itt öt éve nem volt igazi szánkózós idő, és mivel errefelé a három centis hóhoz iskola szünet is jár, ki is élveztük a havat rendesen. Volt szánkó csúszka, hógolyózás, hóban fetrengés, hóban hiszti, fagyott takony, átázott bakancs és nadrág, mosnivaló hegyek, vodka és vörösbor és három napos ottalvós parti. Szép volt, jó volt, de elég is egy ilyen esemény öt évente. Két felnőttnek, öt totál izgatott gyereket full hó-cuccba rázni egy picsányi előszobában, majd pár órával később a full havas felszerelést lehámozni róluk, ahogy közben a hólé elönti a terepet… mindezt ötvenszer, három napon át. Mire elolvadt a hó, az egész ház menekült-táborra emlékeztetett, de hála a bornak, a vodkának, az xboxnak, Mr Disney-nek és persze George Lucasnak, megúsztuk ideg-összeroppanás nélkül.

A hó óta már 10 nap eltelt, végre igazi tavasz van: 10 fokkal és esővel meg pocsolyával, nyakig érő sárral, benti örjöngéssel. De sok pozitív energiával várjuk a napocskát, meg a húsvétot. Én személy szerint a nyarat várom inkább, de tudom, örüljek hogy nincs mínusz…

Kicsi update a kiskorúakról

Kezdhetem Erikkel? Elvileg a középső gyerekek hanyagolva vannak, erre most cáfoljunk rá. Szóval Erik. Az imádnivaló, bújós, makacs, nem fair, cukorfüggő, művészlélek szerintem illusztrátor lesz középső. Egyre kevésbé tolerálja, ha Márk atyáskodik fellette cseszteti, és keményen oda vág, ha valami nem tetszik neki (dolgozunk rajta). Viszont egyre segítőkészebb, meg lehet kérni erre-arra, és egyre ügyesebben terelgeti Alexet akinek szintén nem tetszik, hogy csesztetik. A házi feladat és a napi írás gyakorlás továbbra is gyújtópont, viszont az olvasás terén óriásit fejlődött. Nincs már hiszti, meg könyörgés fenyegetés. Tom Gates volt a fordulópont, azóta minden nap olvas, simán egy órát is akár. Nem gondoltam volna, hogy nekem valaha is azért kell veszekedni egy kölökkel, mert nem akarja letenni a könyvet reggeli közben. És mindemellett, most már ő is brillírozik a magyar iskolában. A csoportjában a legjobb,  olyan szövegértési feladatokat old meg, hogy csak pislogok.

 

Márk, a nagy fiú. A család hegedű virtuóza (még mindíg azt állítják róla, hogy tehetséges), akinek 38-as lába van, és aki még nincs 10 éves, de már kiskamasz viselkedést produkál. Az én elsőszülött magzatom, aki sose hisztizett (minta három éves volt, a dackorszakot nem is ismertük), most megmutatja… Mert nem megy a nadrághoz a zokni és nem lehet meggyőzni, és miért nem ül Erik a saját székére, és miért lehet Alexnek tévét nézni amikor nekik házit kell írni… csak hogy a leg-gyakoribb eseteket említsem. Persze az iskolában egy angyal, mindenki oda van tőle, hogy milyen jólnevelt mondjuk itt azért bólogatok, meg intelligens, meg minden olyan ami itthon nem. De azért vécére kiséri a kicsiket (Alexet, és a majdnem családtag Soniát) feneket nem töröl, nem kell megijedni, mesét olvas nekik (most már magyarul is!), ő a pontosidő-szolgálat a reggeli káoszban és akivel puszit dobálunk mielőtt dolgozni indulok.

 

És Alex. Más források szerint a legkisebbek vannak elhanyagolva, de most már mindegy. De ha jobban belegondolok, az Instagram képeim 80 százalékán csak ő szerepel, úgyhogy egálban vagyunk és róla sokkal többet írtam itt. Alex, a majdnem három éves. Megkérdezem tőle hány éves lesz nemsokára, mire ő mutatja mind az öt ujját és közli hogy 16 (dolgozunk rajta). Annyi sztorit és gyerekszájat tudnék írni róla, hogy jövő márciusig se fejezném be. Vagyis a gyerek pont olyan, mint minden hasonló korú gyerek: huncut, okos, mint mindenkinek a saját gyereke, de gyalázatosan makacs (baromi dühös tud lenni, ha valami nem úgy történik ahogy ő elképzeli) én mondtam, hogy pont olyan mint a többi három éves. Viszont ami nekünk újdonság: tisztán, érthetően, sokszor felnőtteket meghazudtoló szókinccsel beszél és tényleg nem túlzok. Vagyis BE. NEM. ÁLL. A. SZÁJA. Kérdez, magyaráz, viccel, kiabál ha csesztetik a nagyok, érvel, fenyeget el sem tudom képzelni kitől hallotta hogy “rá ütök a szádra”.

Eszméletlen a mozgásigénye és majomként csimpaszkodik a nagyokon is. Minden birkózásban verekedésben és futó versenyben benne van, duzzog mert nem mehet velük iskolába és mert nem engedjük, hogy játszon doboljon a Márk hegedűjével. Mondjuk, van amikor jó, hogy utánozza őket. Igazán nem panaszkodhatunk: pár hét leforgása alatt teljesen szobatiszta lett és szándékosan a szőnyegpadlóra pisil és állva a nagyvécébe mint a nagyok, de nem éri fel; nógatás nélkül vonul a bandával kezet mosni; önállóan mossa a fogát; és… ÉS… ÉS… múlt szerda óta (ma hétfő van) a nagyokkal is alszik itt jönne az örömtánc, a tüzijáték és a pezsgő.

Már jó pár hónapja, hogy szépen átalussza az éjszakákat kitartás friss szülők, már csak 2 év és 9 hónap, miután közös megegyezés alapján én így döntöttem, cici csak akkor van, ha felkelt a napocska. Cici egyébként már szinte tényleg csak reggel van, vagy amikor nagyon fáj valami. A jó tanácsokat ezúton is köszönöm, felelősségem teljes tudatában döntöttem úgy, hogy a  három éves gyerekemet még mindíg szoptatom. Aggodalomra semmi ok, már gyűlik a pénz a gyermek jövőbeli pszichiátriai gyógykezelésére. 

…És így történt, hogy közel 10 év viszontagságai után, Apa és Anya Férj és Feleség vissza kapták hitvesi ágyukat persze csak hajnali ötig, amikor a gyermekek elkezdenek vissza szállingózni a családi ágyba…