De hová tegyük a gyereket…? IV.

Miután hírt adtunk a munkatervekről és nekiálltunk felmérni a lehetőségeinket, belevetettük magunkat a keresésbe és szerencsésen megtaláltunk a megoldást.

Denise kb 40 éves, mosolygós hölgy, nagy gyerekfelvigyázási tapasztalattal. Sok éve van a buliban és jelenleg is viszonylag sok gyerekre vigyáz. Persze nem egyszerre mindegyikre, limitálva vannak az 5 illetve 3 év alattiak egy időben ugyanazon a helyen. Amikor Márk ott van akkor max két másik pici van még velük, de sokszor csak ketten vannak. Reggelente elviszik a nagyokat iskolába, délben meg kettőért mennek egy közeli játszócsoportba (ami olyan kb mint az óvoda otthon). Közben pedig rengeteget sétálnak, egy csomó helyre elmennek, vagy ha rossz idő van bent csinálnak mindenfélét. Csak az elmúlt másfél hétben voltak két helyen parkban, játszótéren, könyvtárban, kisállat-boltban kisállatokat nézegetni, amikor meg esett, akkor festettek, meg csillámporoztak (ez utóbbiakról haza is hoztuk a bizonyítékot). Vagyis nem csak kiborít nekik egy szekér játékot és nesze nektek foglaljátok el magatokat, hanem aktívan foglalkozik velük.

Márk láthatóan kedveli, már az első alkalommal folyamatosan szélesen mosolygott rá amíg ott voltunk. Aztán volt egy próbaóra, ami teljesen zökkenőmentesen telt, akárcsak pár nappal később a próbadélelőtt. Lazán integetve és mosolyogva köszönt el tőlem a fiam mindkét alkalommal és nyugisan játszott a többiekkel amíg én távol voltam.

Ezek után úgy gondoltuk, csak nincs olyan rossz helye ott és megbeszéltük, hogy azon az ominózus november másodikai reggelen találkozunk és élesre váltunk. Az első három délelőtt teljesen szuper volt, integetés és mosoly reggel is, délben is. Igaz délben már erősebben kapaszkodott a nyakamba mint elváláskor és bőszen kezdett integetni a többieknek amint ölbe vettem (“oké anya, szép volt, jó volt, de most már menjünk haza”). Én persze teljesen plafonon voltam, hogy milyen bátor gyerkőcöm van, sírás nélkül veszi az akadályokat, de talán korai volt még örülnöm.

Az első három nap után hat itthoni nap következett (csütörtök-péntek Denise holiday, aztán hétvége, majd hétfő még mindig Denise holiday, kedd meg apás szabadnap), kellőképpen eltérítette Márkot a friss rutintól. A következő szerda reggel ugyanis amint átkerült a Denise-ék kocsijába (hogy vigyék a nagyokat ugyebár) pityeregni kezdett, de a könnyein keresztül azért integetett nekem. Persze nekem a szívem szakadt meg, hogy ott kellet hagynom, de tudtam, hogy pár perc múlva, amint elindulnak megvigasztalódik (és valóban így történt, mire elindultak, már javában “beszélgetett” a mellette ülő kisfiúval). Másnap szinte ugyanez volt a menetrend, azt leszámítva, hogy már akkor sírni kezdett, amikor meglátta Denise-t. Pénteken úgy tűnik megtört a jég, a gyerekem egy könnycsepp nélkül vetette be magát a játékok közé (akkor nem volt sulis gyerek). Lehet, hogy az idegen autó volt a ludas, vagy csak rádöbbent, hogy ez a Denise dolog nem csak pár napos kaland volt és hogy anya most már minden reggel idehozza őt? Passz. Persze reménykedek, hogy holnap (hétfőn) marad a pénteki jókedv.

Update várható a hétfő reggeli eseményekről…

De hová tegyük a gyereket…? III.

Tehát adott a szituáció: elhatároztuk, hogy visszamegyek dolgozni, de ahhoz Márkkal valamit csinálni kell, mert nem hiszem, hogy a lakás bírná ha egyedül hagynánk mister rombolót napi 3 és fél órára. A helyi lehetőségek közül mi a childminder mellett tettük le a voksunkat.

Childminder kerestetik – így keres(t)ünk mi

Létezik itt a városban egy ún. Andover Childminder Association, amit valami olyasminek tudnék fordítani, hogy Andoveri Gyerekfelvigyázók Egyesülete. Nekik van egy koordinátoruk, akihez  a mindenféle infók befutnak: hány ember dolgozik a városban (csak mint bébicsősz, a gyári munkásokról, nem hiszem hogy lenne fogalma), kinek van szabad helye stb. Ezt a hölgyet hívtam fel kezdésként, és kaptam rögtön nyolc nevet és a hozzájuk tartozó telefonszámokat, azzal az instrukcióval, hogy nekik van jelenleg szabad kapacitásuk.

Valami hiba csúszhatott a koordinátor számításaiba, mert két embernek nem volt egyáltalán szabad helye, egynek pedig kapásból rossz számot adott meg, mert valaki más vette fel, akinek semmi köze nem volt a gyerek-bizniszhez. No de sebaj, még mindig van öt név. Itt még csak egy kicsit izgultam. Aztán felhívtam Jackie-t. Azt mondta függőben van nála egy hely, majd pár nap múlva visszahív. (Azóta se hallottunk felőle.) Majd  sikerült nyélbe ütnünk négy interjút. 

Először Seema-t látogattuk meg. Nem részletezném a látottakat, csak pár szót említenék: koszos fal, koszos szőnyeg, koszos fürdőszoba. És ami kiverte a biztosítékot, az egy pár koszos harisnya zokni az előszobában. Mivel az én gyerekem még sok mindent megkóstol ismerkedésképpen, ez nem volt túl bizalomgerjesztő. Ez volt az a pont, amikor konkrétan pánikolni kezdtem. Ugyan van még három versenyzőnk, de mi van, ha náluk is találunk bibit? Berohantam a suliba, ahol az egyik kolléganő régebben emlegetett egy rendes childmindert. Uccu neki, hátha Ő lesz a nyerő. Beszéltem is vele telefonon, de mivel éppen holiday-re készült, csak egy hét múlva tudunk majd találkozni. Oké, addig mi megnézzük magunknak a maradék három jelöltet.

Vanessa nagyon kedves, fiatal és energikus. Van két saját kisfia, meg egy csomó jó elképzelése a délelőtti gyerekprogramokról. Azt mondta, majd másnap el email-ezi a hivatalos papírjait, hogy át tudjuk nézni őket. Úgy jöttünk el tőle, hogy talán ő az igazi, és ha minden oké lesz a papírokkal, akkor hozzá visszük Márkot. Három nap után hívtam fel, hogy ígért papírokat, mire hebegett habogott, hogy nem volt internetük, meg hogy izé, számítógép se volt jó, meg igazából mégse vállalna most több gyereket. Paff. Még jó, hogy még van két esélyesünk.

Audrey egy kedves középkorú hölgy, sok éves tapasztalattal, de inkább nevelni akarja a gyerekeket, mint vigyázni rájuk. Különösebb gond nem volt vele, de valahogy nem éreztem, hogy ő lett volna az igazi.

Tania. Egyedülálló anyuka, akinek az egész lakása ehhez a munkához van berendezve. De csak ehhez, semmi otthonos hangulat. Vannak viszont macskái, akik bent laknak a szőnyegpadlós nappaliban. Asszem nem árulok el nagy titkot, hogy ejtettük az ügyet. Ennél a pontnál már eléggé kilátástalannak éreztem a helyzetünket. Már csak két hetünk van, és semmi megoldás.

És ekkor jött az égi segítség. A (történetesen félig magyar) fodrászom megadta egy hölgy számát, aki anno a gyerekeire vigyázott. Neki sajnos nem volt szabad helye, de ajánlott valakit, akinek talán van. És volt. Így jutottunk el Denise-hez. Ő volt az, akiről kb. tíz perc után tudtam, hogy a mi emberünk. 35 körüli anyuka egy lánygyerekkel és egy férjjel, háziállat nélkül. Mosolygós, hétköznapi nő, aki nem csak játszóházba viszi a kölköket, de könyvtárba és vonatozni is.

Aztán a kolléganőm által ajánlott Janice-hez még elmentünk, aki egy középkorú hölgy, felnőtt gyerekekkel és egy bejáró macskával (ami nekünk egyenlő a nemmel).  De már egyébként is tudtuk, hogy ki a mi emberünk…

Folyt.köv.: Denise

De hová tegyük a gyereket…? II.

Lehetőségek

Az első részben taglaltam, hogy kacsintgatok a munkába állás felé, így kell nekünk egy bébi-csősz. Öt éven aluli gyerekünkkel a következő opciókból választhatunk:

Bölcsőde. Ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás (mindjárt jön a de). Vannak állami és magán bölcsődék, többnyire mindkettőben vannak helyek, nem kell hónapokkal előre beiratkozni. Vannak persze olyan híres magán intézmények, ahová a gyereket már a születése előtt be kell íratni (és nem is kell hozzá London elit negyedébe menni, itt is van ilyen a város határában). Sok gyerek, sok gondozó, szuper játékok, szocializálódás, szabadtéri programok, rugalmas nyitva tartás… és/de egy rakás pénz. Ugyan valamennyit áll a költségekből az adóhivatal, de még így is csillagászati összegeket kérnek el. Az egyik ismerősünk kisfiára napi 60fontért vigyáznak, és ez egy alsó kategóriás hely.

Au-pair, vagyis bentlakásos bébiszitter (ilyen munkára jönnek ki a lányok pl Közép Európából). Nekünk ez nem opció, nem nagyon tudnék hová tenni egy plusz embert ebben a lakásban, ráadásul szintén egy vagyonba kerülne.

Babysitter vagy Nanny. Valójában nem ugyanaz a kettő, de a mi szempontunkból mindegy melyik-melyik. Egyik sem regisztrált hivatalos szerveknél, ám nagy előnyük, hogy többnyire van tapasztalatuk (főleg a nannyknek, ők főállásban vigyáznak gyerekekre) és házhoz jönnek. Mivel nincs olyan (pl. egyetemista) ismerősünk aki el tudna jönni (mint babysitter), a nannyket meg sok pénzért lehet csak “bérelni”, így ez a megoldás is kilőve.

Nem marad más, csak a childminder (gyerekfelvigyázó), aki általában olyan anyuka, aki otthon van a saját gyerekével/gyerekeivel és mellette vállal még kicsiket. Ez amolyan családi bölcsőde és fentiek ismeretében nem véletlenül a legnépszerűbb errefelé. A childminderek hivatásos gyerekcsőszök, vagyis mindenféle vizsgát kell tenniük, mielőtt belevágnak a bizniszbe. Egyszerre csak maximum 3 öt éven alulira vigyázhatnak, beleértve a saját gyerekeiket is. Családias környezet, megfelelő társadalmi élet a kiskorúnknak és még csak nem is kérik el egy Jaguár árát (errefelé 3,50-es órabér a maximum). Ki lehet találni, megtaláltuk a befutót. :)

 

Folyt.köv.: Childminder kerestetik – így keresünk mi

De hová tegyük a gyereket…? I.

Az előzmények

Még meg sem született Márk, amikor azon kezdtünk gondolkodni, hogy lesz majd a munkába állásom ha letelik az anyasági szabim. Abban tuti biztosak voltunk, hogy itthon maradok vele a 12. hónap végéig, vagyis ameddig csak lehetséges, nem akarjuk idegenre bízni.

Először az volt a terv, hogy heti három napot dolgoznék, majd úgy döntöttünk, egyenlőre maradunk a heti egy napnál, amíg vége nincs a tanévnek (6 héttel a nyári szünet előtt kellett kezdenem) és csak szeptembertől lépne életbe az első, három napos verzió. A szervezést onnan indítottuk, hogy Sanyi megpróbálja az egyik héten keddi, másik héten csütörtöki szabadnapját állandó szerdára cserélni, de sajnos ez egy csupa jó indulatú kollegina jóvoltából nem volt járható út. Nekem viszont egy tündéri főnököm van, aki azonnal felajánlotta, hogy simán mehetek a fent nevezett napokon. Így is lett, szuper volt minden, Apa gyerekezik amíg Anya dolgozik, mindenki happy. Úgy gondoltuk, nem is akarunk mi ezen változtatni, ez így bevált, éhen se haltunk, jó lesz ez így még egy darabig, vagyis minden maradt a régiben szeptemberben.

Igen ám, de a (majdnem)tesó dologgal, már más szempont szerint kellett értékelnünk a témát. Mert ha újra anyaságira megyek majd, bizony a jövedelmem nem elég a teljes összegű anyasági pénzhez, és amit helyette kapnék, az bizony száraz kenyérre se elég. És mivel nem nyertünk ötöst a lottón, ráadásul nem is osztogatnak köteg 50fontosokat a főutcán, fontolóra kellett vennünk, hogy vissza megyek dolgozni. Ugyan Márktesó meggondolta magát (inkább várna még egy kicsit a hozzánk költözéssel), de mivel reméljük, hogy hamarosan köreinkben köszönthetjük, így a munka téma nem vesztette el az aktualitását. Megszületett a döntés, Anya is kereső pozícióba helyezi magát. Tervezzük, hogy minden délelőtt, plusz a Sanyi szabadnapján délután is mennék. Ez így pont 18 óra hetente, amivel már jogosultak vagyunk különböző adó-kedvezményekre. A héten ezt elmondtam a suliban is, elvileg nincs akadálya, így akár már az őszi szünet után kezdhetnék.

Már csak egy a kérdés: hová tegyük a gyereket?

Folyt.köv.: Anya-Apa dolgozik, hová vihetik a gyereket? Helyzetjelentés Angliából.