Miután hírt adtunk a munkatervekről és nekiálltunk felmérni a lehetőségeinket, belevetettük magunkat a keresésbe és szerencsésen megtaláltunk a megoldást.
Denise kb 40 éves, mosolygós hölgy, nagy gyerekfelvigyázási tapasztalattal. Sok éve van a buliban és jelenleg is viszonylag sok gyerekre vigyáz. Persze nem egyszerre mindegyikre, limitálva vannak az 5 illetve 3 év alattiak egy időben ugyanazon a helyen. Amikor Márk ott van akkor max két másik pici van még velük, de sokszor csak ketten vannak. Reggelente elviszik a nagyokat iskolába, délben meg kettőért mennek egy közeli játszócsoportba (ami olyan kb mint az óvoda otthon). Közben pedig rengeteget sétálnak, egy csomó helyre elmennek, vagy ha rossz idő van bent csinálnak mindenfélét. Csak az elmúlt másfél hétben voltak két helyen parkban, játszótéren, könyvtárban, kisállat-boltban kisállatokat nézegetni, amikor meg esett, akkor festettek, meg csillámporoztak (ez utóbbiakról haza is hoztuk a bizonyítékot). Vagyis nem csak kiborít nekik egy szekér játékot és nesze nektek foglaljátok el magatokat, hanem aktívan foglalkozik velük.
Márk láthatóan kedveli, már az első alkalommal folyamatosan szélesen mosolygott rá amíg ott voltunk. Aztán volt egy próbaóra, ami teljesen zökkenőmentesen telt, akárcsak pár nappal később a próbadélelőtt. Lazán integetve és mosolyogva köszönt el tőlem a fiam mindkét alkalommal és nyugisan játszott a többiekkel amíg én távol voltam.
Ezek után úgy gondoltuk, csak nincs olyan rossz helye ott és megbeszéltük, hogy azon az ominózus november másodikai reggelen találkozunk és élesre váltunk. Az első három délelőtt teljesen szuper volt, integetés és mosoly reggel is, délben is. Igaz délben már erősebben kapaszkodott a nyakamba mint elváláskor és bőszen kezdett integetni a többieknek amint ölbe vettem (“oké anya, szép volt, jó volt, de most már menjünk haza”). Én persze teljesen plafonon voltam, hogy milyen bátor gyerkőcöm van, sírás nélkül veszi az akadályokat, de talán korai volt még örülnöm.
Az első három nap után hat itthoni nap következett (csütörtök-péntek Denise holiday, aztán hétvége, majd hétfő még mindig Denise holiday, kedd meg apás szabadnap), kellőképpen eltérítette Márkot a friss rutintól. A következő szerda reggel ugyanis amint átkerült a Denise-ék kocsijába (hogy vigyék a nagyokat ugyebár) pityeregni kezdett, de a könnyein keresztül azért integetett nekem. Persze nekem a szívem szakadt meg, hogy ott kellet hagynom, de tudtam, hogy pár perc múlva, amint elindulnak megvigasztalódik (és valóban így történt, mire elindultak, már javában “beszélgetett” a mellette ülő kisfiúval). Másnap szinte ugyanez volt a menetrend, azt leszámítva, hogy már akkor sírni kezdett, amikor meglátta Denise-t. Pénteken úgy tűnik megtört a jég, a gyerekem egy könnycsepp nélkül vetette be magát a játékok közé (akkor nem volt sulis gyerek). Lehet, hogy az idegen autó volt a ludas, vagy csak rádöbbent, hogy ez a Denise dolog nem csak pár napos kaland volt és hogy anya most már minden reggel idehozza őt? Passz. Persze reménykedek, hogy holnap (hétfőn) marad a pénteki jókedv.
Update várható a hétfő reggeli eseményekről…