Kipécézve, avagy az a bizonyos hét dolog…

…amit nekem most magamról írni kellene. Tulajdonképpen ez a lényege annak a játéknak, amibe Regi és Euthymia is hívott néhány napja. gyerek alszik, úgyhogy nagy gyorsan közzéteszem a titkokat ;), illetve eleget teszek a szabályoknak, miszerint:

1. Linkeld be a blogdba azt, aki kipécézett! -ld fent, a két név egy-egy linket takar;
2. Ossz meg magadról 7 dolgot, akár különleges, akár hétköznapi! -ld lent;
3. Pécézz ki 7 embert, nevezd meg őket és linkeld be a blogodba! no itt asszem az Euthymia szabályai szerint játszom majd, miszerint akárhány embert kipécézhetek, így valószínű nem lesznek heten, de csak mert akiket válsztanék, már ki lettek pécézve…
4. Egy hozzászólásban értesítsd őket a blogjukban, hogy ki lettek pécézve! …vagyis nem írok hozzászólást, csak azoknak akik még nem játszottak

Ez így oké? Remélem, nem voltam túl bonyolult. Most pedig jöhet a 7 dolog rólam:

1, könnyen eltörik nálam a mécses, elég egy meghatóbb jelenet a tévében, és én már zsebkendő után kutatok
2, az olasz kaja a gyengém…
3, …és naggggyon szeretnék megtanulni olaszul (meg gitározni is, meg  franciául is), csak valahogy nem vagyok hozzá elég kitartó
4, bár talán ez nem derül ki a blogból, de hiszek Istenben (görög katolikus vagyok), és rossz érzem magam a bőrömben, ha kimarad egy vasárnapi mise
5, egyszer régen szerettem volna szülésznő lenni (meg orvos is, de ez másik sztori), és kedvenc területem a szülészet-terhesgondozás
6, pókfóbiám van
7, asszem internetfüggő vagyok :)

Akik hetesére pedig én kíváncsi vagyok: Ritarozi, Csillus, Livi és  Jucu már kaptak meghívást nemrég, így őket nem zargatnám ismét, viszont Orsi, Ildi és Hicudzsi szerintem még nem játszottak, úgyhogy hajrá!

ui: sajnos Orsinál nem tudok kommentelni, de még próbálkozom a bejelentkezéssel, ha nem sikerül, nézzétek el nekem… :(

Reklámok

Díjat kaptunk!

 

Nem kis meglepetésemre, egy kedves bloggertárs a minap jelölt minket a Kreatív Blogger díjra. Köszönjük szépen Ritarozi, nagyon megtisztelő, hogy gondoltál ránk!

kreatív blogger

A szabályok szerint az adományozó megnevezése és a logó kirakása után öt blogolónak kell ezt a díjat tovább adni (lehetőség szerint annak, aki nem kapta még meg) és értesíteni őket a díjazásról.

Az én választottaim pedig:

  1. Euthymia, aki Lapszélen fantasztikus stílusával mutatja be mindennapjait a Ködösben.
  2. Egy angliai anyamadár családjáról (köztük két tündéri gyerkőcről) olvashatunk Hicudzsi blogjában.
  3. Itt Emilke mindennapjait követhetjük figyelemmel anyukájának gyakran könnyfakasztóan humoros stílusában.
  4. Kuanyin Keleti Utazásában egy magyar lány kínai napjaiba nyerhetünk bepillantást.
  5. Ételről, italról, utazásról szól a Dolce vita, az olasz konyha híveinek.

Karácsony közeledtével

 

Volt egy hétvége, nyugodt, de mégse unalmas.

Immár befejeztük a nappali bebútorozását (ennek kapcsán kirándultunk egyet kedvenc áruházunkban). Majd partiztunk a Sanyi főnökének nyugdíjba-menetele alkalmából szombat este. Na ne tessék megijedni, nem roptuk azért hajnalig, aki minket ismer tudja, ahhoz minimum egy jó kis lagzi kell, hogy eltáncoljuk a cipőnk talpát. Így meghallgattuk a pohárköszöntőt, cseverésztünk egy kicsit és angolosan távoztunk.

A vasárnap az persze vasárnap, ha Sanyi szabadnapos, akkor meg különösen: mise, főzés és pihi.

Ehhez a hármashoz jöttek ma még Mátéék látogatóba, meg volt képeslap-írogatás a munkahelyre. Igen, a munkahelyre. Itt ugyanis nem ünnep az ünnep képeslapok nélkül. Hiába találkozunk nap mint nap, lapot kell írnunk egymásnak és odaadni személyesen/beletenni az illető melós levelesládájába. Hogy aztán Ő nagy örömmel bontogassa az üdvözletet és a következő 10 percben meg is köszönje – szóban természetesen, hiszen úgy is millószor találkozunk minden nap. 

De ha úgyis milliószor találkozunk minden nap, akkor minek a képeslap? 

És akkor igazán írhatnánk köszönőlapokat is a jókívánságokért, hogy aztán azokat is megköszönhessük, csak és kizárólag írásban! De nem? :)

christmascard

      Skating-Bears1      jl-christmas-card-pack    

 

 

Nem mindíg egyszerű naprakésznek maradni az írással. Különösen nem, ha az ember naplót ír és azt nem csak magának írja. Mert ha még csak magamnak, magamról, akkor oké. De ha másoknak és nem csak magamról, de magunkról, az már más tészta (apropó tészta, a konyhablogom befulladóban van, igyekszem ma adni neki egy lökést). Mondjuk vicces, mert ha én valakiknek a blogját olvasom, és nem frissítenek rendszeresen (a rendszeres az nekem kb. 2-3 naponta), akkor kezdek türelmetlen lenni, már nagyon várom az újabb postokat. Ezzel ellentétben én néha tojok nagyot a világra és eszem ágában sincs rendszeresen postolni. Mentségemre legyen mondva full time -ban dolgozom, háztartást vezetek és mellette most még plusz egy dologgal kell megbirkóznom napi szinten, ami néha igazán elvonja a figyelmemet a blogról. Tudom, nem kellene, sorry.

Persze közzétételre megfelelő dolog sem történt az elmúlt napokban, így ennél fogva hülyeségeket nem akarok itt összehordani, az élünk-dolgozunk-azt sem tudjuk hol áll a fejünk mondanivalója pedig a címben megtalálható.

Akit pedig nem elégített ki  a fenti hogy vagyunk, nagyon szívesen leírom az unalmas részleteket.

Íme:

Az elmúlt hetek is csak úgy teltek mint az őket megelőzők, talán azzal a hangyányi különbséggel, hogy kezd hidegebb lenni (naná, november van). Végre megvannak a repjegyek februárra, már csak három hónap és megyünk haza. Nő a hajam mint a gomba, csak a Sanyiéval ellentétben ennek nem a hajvágó legkisebb fokozata lesz a halála, ami néha jó megoldásnak tűnik, de végül mindíg elvetem az ötletet. Nem vagyok elég bátor hogy kopasz fejjel a család elé álljak. He-he. A múlt héten nekikezdtem egy kis gitározásnak, és a Kis kece lányom c. nóta már egész jól hangzik az előadásomban. Persze megint gyakorolni kellene egy kicsit, de mióta egy kedves szomszéddal áldott meg minket a sors, nem tudom lesz-e bátorságom zene-bonát csapni.

Történt ugyanis (mégiscsak lesz story ebben a postban?), hogy nem egész két hete költözött ide egy negyvenes hölgy a kutyájával, és máris panaszkodott, hogy csapkodjuk az ajtókat (nem csapkodjuk), csapkodjuk a ruhásszekrények ajtait (no ez vicces, mert nincsennek ajtók a ruhásszekrényünkön), meg úgy egyébként zajongunk, amikor ő az esti sorozatát nézi. Persze felment a pumpa, Sanyi legszívesebben rövid úton elküldte volna a lady-t melegebb éghajlatra, de azért nekiláttunk a probléma orvoslásának: áthívtuk Őnagyságát és megmutattuk neki a nemlétező szekrényajtókat és kipróbáltattuk vele az összes ajtót a lakásban, találja ki ő, melyik a (szerinte) rosszul záródó bűnös (mert ha nem csapkodjuk, akkor biztosan rosszul záródnak), aki Őkegyelmét a nap legszebb óráiban zavarni merészeli. Aztán Mátéék ajtókat zárogattak, amíg mi a szomszédságban figyeltük a zajokat. Mondanom sem kell, semmilyen számottevő, a nyugalmat megzavaró hanghatásra nem lettünk figyelmesek. Persze a szomszédasszony az utolsó hallható csattanásnál tett egy megjegyzést, de mint kiderült, az egy merő véletlenségből elszabadult wc ülőke zaja volt.

Azért cseppet sem mellékes részleteként az ügynek megjegyezném, hogy  Őlédisége -saját elmondása szerint- évek óta ideggyógyászati kezelés alatt áll és sajnos mindezidáig sem nyugati, sem keleti (az oroszt nem tudom melyikhez soroljam) terápiák nem hoztak enyhülést alvásproblémájára, agyi bántalmaira, depressziójára, és csuda tudja még miféle panaszaira. Kórtörténete ismeretében persze már csak hab a tortán a kiinduló oka a vádaskodásának (amit ráadásul nem velünk közölt elsőként, hanem az ügynökséggel amin keresztül a lakást béreljük): nem köszöntöttük őt megfelelően, mint új szomszédot. Vagyis a bemutatkozás-kézfogás-nice to meet you két munka között ebédre hazarohanva (mert ugye mi nem betegállományban vagyunk, hanem két munkahelyen dolgozunk) nem megfelelő. Erre azért már az én zsebemben is kinyílt a bicska, de jó neveltetésben részesültem, így megtartottam magamnak a véleményemet.

Nnnnnna. Meg van a post, van benne story is, most már nyugodtan fogok aludni. :)

Tea

 

Találtam egy jó kis cikket a teáról itt. Tessék elolvasni, és szeretni! Én szeretem angolosan is: tejjel meg cukorral, és már a családot is megfertőztem vele. De citrommal, vagy esetleg mézzel ugyanúgy nagyon finom ám!

Kérdések

  1. Ha reggel, a korai "nagyon sokan vannak" időben jön valaki úszni, akkor miért áll meg az amúgy is zsúfolt medence végénél lambadázni, nézelődni, beszélgetni (hosszú percekig!), hogy az ember még véletlenül se tudja átúszni az amúgy sem valami hosszú (30m-es) medencét?
  2. Ha valaki nem úszik olyan gyorsan mint a többiek a sávban, feltartva ezzel egy csomó embert, miért nem megy át a lassabbaknak fenntartott sávba ahol egyébként is csak egy pár ember tempózik?
  3. Miért van egy 30 körüli fiatalembernek Minnie Mouse-os törölközője, és miért nézeget állandóan a fürdőgatyájába a koedukált zuhanyzónál?
  4. A fentieket miért nem veszik észre a rendért és biztonságért felelős úszómesterek?
  5. Ha az igazgató bejön a tornaterembe a gyógytorna kellős közepén (amivel még önmagában nem lenne bibi, elvégre ő a főnök) és hoz valakit magával (aki tapadós "vendég" feliratot visel), majd körbenéznek, megmosolyogják az órámat, gügyögnek a kölöknek és kisétálnak,  akkor miért nem mutatja be az illetőt, vagy legalább miért nem mondja el, hogy mit akarnak, vagy hogy "sorry, nem zavarunk"?
  6. Tessék mondani, az én készülékemben van a hiba, hogy ilyeneken fennakadok?

 

 

Schwimmwagen


Nyugodtan ülök a gép előtt, Sanyi megjön takarításból.

– Megjöttem!
– Oké.
– Gyere le, mutatok valamit…itt egy második világháborús járgány az utcánkba! Tudod, amiről már Gabi is beszélt.
– Fogalmam sincs miről van szó, de nézzük meg.
– Oké, én meg csinálok róla képeket!

És tényleg itt állt az utcában egy valamilyen úszójármű, ami német, de a hölgy az autóban (amelyik vontatta) lengyel, a fia meg angol. Mi meg magyarok, bámészkodtunk. Nemzetközi volt a kép. Természetesen Sanyi csinált fotót, meg én is csináltam róla, a jármű előtt, amit egyébként 64 éves.