Maisie


Maisie egy down kóros kislány, aki egy hete jár az iskolánkba. 4 éves és répavörös haja van. Olyan mint egy kis tündér. Múlt csütörtökön nagyon hiányzott neki az anyukája, és délután már folyton őt (az anyukáját) emlegette könnyes szemmel. A hazamenetel előtti fél órában az ölembe ült amikor a többiek énekeltek, és szipogott, minden percben mondani kellett neki, hogy az anyukája mindjárt itt lesz érte, ne aggódjon. Azóta már olvastam neki mesét is valamelyik nap, végig az ölembe kucorodva ült. Ma reggel már a gyerekek körben ültek amikor én közéjük ültem. Erre ő fogta magát, hozzám totyogott és egy szó nélkül az ölembe ült. Teljesen meghatódtam.  Ezt eddig nem tapasztaltam a gyerekeknél nálunk  az Icknieldben, igaz nem is vagyok ott régóta. Meg persze tudjuk hogy a down-osok nagyon kedvesek és közvetlenek, de ez akkor is meglepett. Így a kis Maisie ma reggel bearanyozta a napomat.

Reklámok

Mi újság?

Újság az van, csak ki ne felejtsek valamit!
Kezdem azzal, hogy ma Andoverben ragyogóan sütött a nap! Igaz, hogy tegnap szakadt az eső, meg este/éjszaka majd’ letépte a szél a tetőt a fejünk felől (meg kidöntötte a szomszéd kerítését, a kukák meg kis híjján a kocsink tetején landoltak). Viszont mára tényleg kitett magáért az időjárás. Olyan igazi jókedvre-derítő tavaszi idő volt!
Aztán folytatom azzal, hogy a benmaradásért való interjú nem csütörtökön lesz, hanem ma volt. Hát igen. 12 évnyi angoltanulás után már igazán meg lehetne különböztetni a tuesday-t a thursday-től . Szóval meg volt. Túl vagyok rajta. Nem paráztam előtte, csak amikor bent voltam. Meghosszabították a szerződésemet, úgyhogy hurrá. Persze azt is elmondták, itt, ebben a suliban nem kaphatok rendes physio állást. Nem engedhetik meg maguknak. Ha-ha-ha. Na mindegy. Az még úgyis odébb van. Addig is örülök ennek ami van, aztán majd meglátjuk. Most nem vagyok hajlandó idegesíteni magamat.
Aztán el ne felejtsem leírni azt is, hogy tegnap végre befejeztem a biológia könyvet, és ezerrel vethetem bele magamat az anatómia rejtelmeibe!
Most pedig következhet a nagy gratuláció: Kiss Ancsának és a kisfiának, aki 2007.február 17-én Benjámin néven látta meg a napvilágot! Isten éltesse őket!

Kerek a világ!

 
 
 
 
 
Történnek jó dolgok az életben! Apróságok, amik boldoggá varázsolják a legszürkébb napokat is. Nagy dolog nem történt, de a sok pici megtette a magáét, és elég volt ahhoz, hogy mosolyogva aludjak majd el.
 

 
Beindult a hét: nemszeretem hétfő. De azért sikerült reggel úszni egyet, ami nagyon-nagyon jól esett, mivel a múlt héti, taknyosodás miatt kimaradt. Aki valamit rendszeresen csinál, az tudja hogy tud hiányozni ha nincs. Az úszás a gyengém. Annak ellenére, hogy az ok, amiért elkezdtem úszni, költőinek éppen nem mondható, de még csak kellemesnek sem titulálnám a scoliosis okozta megpróbáltatásokat. És mégis, az az öt év anno megtette a magáét. Aztán kimaradt egy jó pár esztendő, és tavaly ősztől, mintha elvarázsoltak volna. A napi úszásnak MEG KELL lenni. Magam miatt, meg persze a scoliosis miatt (de az is az enyém persze ), de főleg, csak mert JÓ (na persze nem a scoli). Ma oktatóm is akadt: egy idős házaspár (elmondásuk szerint már ezer éve úsznak) elmondta hogyan tökéletesíthetem a gyorsúszás-technikámat (mentségemre legyen mondva, azt sosem tanították, csak magamtól kezdtem evickélni). Aranyosak voltak, és már jó kedvvel indították a napomat. (Azt is mondták, nekem van a leghosszabb lábam a medencében. Hogy igazuk volt-e, nem tudom, de jól esett. Elvégre a hosszú láb olyan topmodelles. Nem?)
 
Tegnap végre el tudtam egyedül énekelni az egyik angol gyerekdalt  a miss poppy beteg babájáról. Már tudok egy csomót fejből! (Sőt van amit lefordítottam magyarra!) Délután találkoztam a Lidl-ben Lianna-val, aki a kedvenc kolleganőm. Volt nagy hello, meg "how are you". Ezután kezdtem magam úgy érezni, mintha ide tartoznék… (Ugye otthon természetes, ha elugrasz a Mazsolába, ismered a vevőket és út közben is meg-meg állsz egy-két szóra az ismerősökkel. Ha egy idegen környezetben vagy (mint mi itt mikor kijöttünk), senkit nem ismersz, senki nem köszön rád és kérdi meg hogyvagy. Akkor nem érzed úgy, hogy nem is tartozol közéjük? Mert én így éreztem, és az rossz volt.) Most már nem idegen a város, és gyakran összeakadok valaki ismerőssel a piacon. Kezdünk itt otthon lenni… ami jó.   Meg rémisztő is: otthon? de az 1928 km-re keletre van!!!
 
Ugye lehet két otthonuk?
És ugye nem kell VÁLASZTANI?
És ugye mondhatjuk hogy "ÉS"?
 
 
Ez most tök jó befejezés lenne, de bármennyire hatásvadász, még van mit írnom. A jobbá tevős dolgokról.
 
Volt még, hogy tegnap visszavittük a postára az előző lakó leveleit. Másfél hónap után! > a 10 hónaphoz képest ez nagy teljesítmény. Aztán írtam Szandrának levelet, amolyan nemhivatalos baba gratulációt. > hasonló ímélek általában hónapokat késnek… A havi első nagybevásárlás sokkal kevesebből kijött, mint általában. > lehet hogy megtanulok spórolni? Végre beszéltem a helyettessel, hogy az iskola igenis KOSZOS > hetek óta halasztom, pedig nem is volt nagy cucc az egész. Egyetértett, intézkedik, és még egy szóbeli dícséretet is kaptam! 
 
 
És nekem most jó így. És megígérem hogy nem felejtek el hálát adni érte.