In English

 

Oké, először egy kis magyarázat. Eddig csak magyarul íródott ez a blog, de most, hogy kezdem magam aktiválni a Facebook-on, ahol főleg angol ismerőseim vannak, gondoltam megpróbálom két nyelven folytatni a blogolást. Végülis, ha nem jön be, még mindíg visszatérhetek az eredeti egynyelvű verzióra, nem?

Aztán egy kis bemutatkozás…

Ok, a bit of an explanation. This blog was written in Hungarian until now. But as I’m getting active on Facebook, thought I try to carry on in English too. I can still go back to the old Hungarian only version if this is not working right for me, can’t I?

Well, I should introduce myself now. I’m Magdi, 28, married to Sanyi and mum of Mark. We came from Hungary, but live and work in England since February 2005 (gosh, more than 4 years already!). This blog is mainly about our family (well, about Mark, to be honest), and about being green. The title above (“Megszoktunk”) means getting-used-to, because all the relatives of ours ask us “Are you getting used to there?” all the time. Yes, after 4 years too. Silly, isn’t it? … So, that’s it basically. Oh yes, just one more thing. I try my best when I write in English, but it’s not my native language, so please forgive my grammatical mistakes. :)

 

Köszönet

 

Számtalan gratuláló sms-t, e-mailt, képeslapot, levelet és telefonhívást kaptunk az elmúlt napokban (hetekben, hónapokban) Európa több országából, melyeket ezúton szeretnénk mindenkinek megköszönni. Nagyon megható, hogy mennyi embernek vagyunk fontosak, és hogy mennyien drukkoltak nekünk. Márk nevében is mégegyszer köszönjük!

 

Valami véget ért

 

És valami nagyon új kezdődik hamarosan. A mai nappal elkezdődött a szülési szabadságom. Ha minden igaz, legközelebb jövő júniusban veszem fel az igát újra. Szép nap volt az utolsó, de nagyon fárasztó is egyben. Nem szeretek ünnepelt lenni, de most valahogy kellemesen meglepődtem, hogy egyenértékű kollégaként búcsúztak el tőlem, aki mindíg is különálló voltam: nem voltam osztályteremben, keresztbe-kasba jártam az épületet naponta százszor. Tegnap viszont mindenki kedvesebb volt, nagyon meghatódtam.

Már reggel egy csomag fogadott az asztalomon ez egyik kolleganőmtől (akinek nem mellesleg három gyereke van, ugyanott szülte őket, ahol majd én is szeretnék és akitől nagyon sok tanácsot kaptam terhességről, szülésről, újszülöttről). A batyuban egy nagy csomag pelenka, egy adag popsikenőcs és egy hasfájás elleni cseppentő volt egy üzenettel, amiben gyors szülést kíván és boldogságot a virrasztós éjszakákra. :)  Az egyik hetente bejárós gyógytornász hozott egy mini tortát, így tartottunk egy tíz perces sütis-kávés szünetet. A másik gyógytornász (amellett, hogy már múlt héten meglepett egy kis baba-csomaggal), tegnap egy ezüst lánccal állított be, mondván: a mamának is kell ám valami, nem csak a babának. :) Az egyik kislánytól egy pár baba-felsőt és egy plüssmajmot kaptunk, egy másik kollegától pedig egy újabb szatyornyi kis ruhácskát.

A legmeghatóbb része a napnak mégis a legvége volt, amikor a szokásos pénteki egész-iskolás összejövetelen (itt osztják ki a hét sztárja oklevelet és énekelnek a szülinaposoknak), engem is elbúcsúztattak. De számomra nem is az ajándék volt a lényeg, hanem ahogyan a kezembe kaptam. Az a kisfiú hozta oda nekem, aki a héten először tett néhány lépést a járókerete nélkül. Most az igazgatónő egyik kezét szorítva lépegetett oda hozzám. Ott, akkor, elbőgtem magam…  Kemény volt az elmúlt néhány hónap: nagy pocakkal négykézláb menni, járni tanítani, tolószéket szervízelni, vagy éppen matracokat pakolni, de azért a pillanatért megérte.

Tudom, hogy csak egy röpke év és újra látom őket, és hogy a CSODA küszöbén állunk, meg hogy hamarosan levegőt venni se lesz időm, de azért… hiányozni fognak.

Mindíg kell cím?

Kéremszépen itt vagyok!
 
Ma hajnalban elindult a blogom. Persze nem vagyok teljesen normális, tudom. Ki az aki péntek éjjel/szombat hajnalban blogot ír/formáz? Aki ugye nem tud aludni. És én nem tudtam. Anya ha ezt megtudja… nekem annyi.
 
El akartam kezdeni egy másikat (mármint blogot) a Nők Lapja C@fén, de mivel hadilábon álltam a formázással (tudom hogy én vagyok a béna), meglátogattam freeblogékat, és annak ellenére, hogy a szerkeztő stílusa nagyon bejött, magát a szerkesztés nem találtam egyszerűnek. Sőt! Így aztán maradt a jó öreg windows. Persze ez nem a reklám helye, de könnyen formázható, magam fajta laikusok is megvalósíthatják az elképzeléseiket és az angol "fejlécek" nagy része magyarra átalakítható (ami szintén hasznos, mert ugye nem mindneki tud angolul).
 
Van még valami?
 
Motoszkál bennem a dolog, hogy tulajdonképpen már volt 3(!) bejegyzésem az nlc-n, és a fair azt kívánná, hogy erről számot adjak. Erről nem viszont még nem döntöttem. Egyébként sem volt nagy só a dolog. Volt egy kezdeti: most akkor belevágunk(ez ma már unalmas egy kicsit), majd egy anya féle bogár a fülemben. Ezekben nem érdemes értelmet, vagy logikát keresni, én nyíltan megmondom, nem volt bennük :). Csupán a lelki világom és humorérzékem vad hajtásai voltak. A harmadikat persze már akár komolyan is lehetne venni, az olyan lelkis-szentimentális-útkeresősre sikeredett és annak alapján már akár a pszichiátrián is feküdhetnék (ezt így érzem most). Na oké. Lássuk.
 
2007-01-14 20:19:36 
Hiszel a lélekkertészetben?
Megpróbálom leírni, de nem ígérem hogy érthető lesz. Még én magam sem értek mindent. 
Évekkel ezelőtt olvastam egy könyvet, egy olyan szívhez-szólót. Abban volt egy lélekkertész, aki gondozta, nevelgette a lélekbimbókat az égben, amíg azok készen nem álltak, hogy a földre szálljanak.
Én hiszek a lélekkertészetben.
Ma valami megérintett. Talán egy üzenet a kertésztől…
Már régóta várok erre az érzésre. Azt már tudtam, hogy az eszem szeretné, de azt is tudtam, ez a környzetem hatása volt. Az hogy a korosztályomból sokan már azt az utat járják. És persze a megszámlálhatatlan fórum, ami átolvastam. Éreztem hogy még nem jött el a mi időnk. Annak ellenére, hogy pár hete a másik felem is elmondta az érzéseit ("a másik felem" egy angolból hozott kifejezésem, és a házastársat írja le, szerintem a legszebb szavakkal).
Ma vasárnap van. Reggel felkeltünk, elmentünk misére, hazajöttünk, elkészült az ebéd, megebédeltünk. Majd leszedtük a fenyőről a díszeket, minden  helyére került, de valahogy minden más volt már.
Ma először éreztem azt, hogy üres az életünk. Valami vagy valaki hiányzik. Mert nem az igazi, ha csak ketten ülünk a vasárnapi ebédnél. Eddig jó volt, és persze most is jó. Szeretjük egymást, másként mint az esküvőnkön. Mélyebben. De mégis hiányérzetem van.
Úgy érzem mintha értelem nélkül telnének a napok és hetek.
Nem könnyű szavakba önteni a gondolatokat. Minden tiszteletem az íróké.
 
 
Hát igen. Hagy ne értékeljem. Szerintem a lényeg pofonegyszerű: gyereket akarok. Eljött az idő.
 
És hogy ezt most miért is kellett leírni? Megpróbálok gyors és érthető lenni (ez nekem nem olyan egyszerű).
Az eredeti elgondolás, hogy vargamagdi blogot ír a mindennapi életről, nem volt rossz dolog, leszámítva azt, hogy a kutya se olvasná. Akkor meg ugye minek. Aztán jött a fenti feeling, hogy utód, és akkor heuréka. Így talán értelmet kaphat a dolog. gondoltam leírhatnám mi újság az ősökkel az apró(k) előtt, aztán meg róla/róluk, hogy majd anno képben legyenek. Mellete monitorra vethetném az angliai élményeket is, ami szintén nem piskóta, annak ellenére, hogy nekünk már nem nagy élmény (talán ha valaki tényleg olvassa otthonról, rájön, hogy ez csak először tűnik úgy mindenkinek). Ja igen. Ez volt az a bizonyos bogár, amit anya tett a fülembe decemberben az nlc-n. (És ezzel be is végezhetem az nlc-t, most már mindent leírtam róla.)
 
.
 
Nlc törölve. Végérvényesen.
 
.
 
 
Szóval ez amolyan n a p l ó féle lesz, ha érdekel, szívesen látlak, és szívesen látom a hozzászólásokat (comment-eket) is, csak hogy tényleg l i v e (azaz élő) legyen ez a blog (élni egyedül nem az igazi), még akkor is, ha az elsődleges és szent célja a jövő nemzedék tájékoztátatása.
Szóval hajrá magyarok! Tőlem akár az angolok is, de ők úgy sem értik! :)
 
Mától pedig ott van a blog címe az iwiw-en, annak akit érdekel…
 
Raktam fel egy pár fotót, mert velük teljes a lelki világom. Az elmúlt két évben készültek, és mindenki rajta van aki nagyon számít.
 
 
 
 
 
 

be-mu-tat-ko-zás

2005. február 18-tól pedig egy angliai kisvárosban, andoverben próbálunk boldogulni, egyenlőre még kettesben…
ennyit tehát dióhéjban. a többi majd útközben úgyis kiderül.