És ideért a December…

a Mikulással

természetesen csak első lehet a sorban, nagyon vártuk, cipőt is pucoltunk!

és persze csokievéssel

vagy inkább ez az első? A kiskorúak két és fél napig csokoládén éltek, az volt reggelire, ebédre, vacsorára. És nem, nem azért mert nem akartam enni adni nekik, csak lusta voltam harcolni velük. A tanács Szandrától bevált, mára (hat nap után) már nem is érdekes az ebédlőasztali csokihalom.

Én személy szerint nagyon jó kislány voltam, összesen négy kocka 74 százalékossal bűnöztem, meg egy kis mézes/kakaós avokádópudinggal.

hideggel, köddel, esővel

tudom, csak semmi panasz. Amíg plusz van és nem havazik, ne szóljak egy szót se. Bár hó még csak kilátásban sincs errefelé, Márk minden reggel az “Esett már a hó?” felkiáltással ébred én meg minden reggel magyarázhatom hogy nem és hogy miért nem és hogy honnan tudom és mikor fog akkor esni és hogy holnap fog-e és miért nem. Én már most unom a témát.

és ha December, akkor karácsony

el sem hiszem hogy két hét múlva ilyenkor már javában szaunázni fog a pulyka. Idén is a szokásos a kaja-terv: böjtös halászleves bobajkás* bejglis szent este után angolos pulykás christmas puddingos 25-e. 24-ére vendégeket várunk, ha minden igaz 9-en üljük majd körül a karácsonyi asztalt.

Végre sínre tettük a Jézuskát illető ingóságokat is, rendelések leadva, a csomagok rohamtempóban érkeznek, már csak egy pár apróság hiányzik és feltehetjük a lábunkat.

és hozzott népvándorlást

ami a különalvást illeti: gyenge kezdés után erős visszaesést produkálunk. A fiúk a saját helyükön alszanak el este, majd ettől a ponttól a variációk száma határtalan. Csak néhány példa, a teljesség igénye nélkül:

– Erik végig alussza az éjszakát és kb hajnali 5-6 körül megjelenik és cicit kér

– Erik ébred 11 körül, mi megyünk visszaltatni, aztán eltelik fél óra/óra/kettő és mi megint és megint és megint megyünk be hozzá, amíg bent nem ragad valamelyikünk. ha én, nincs gáz, alszunk, majd cicizünk kb fél hattól. Ha sokkal korábban kel és nem adok neki cicit akkor ordít egy kicsit majd duzzogva átvonul az apjához, majd kb egy fél óra múlva vissza hozzám. ha Sanyi, akkor vele alszik hajnalig és úgy jön át hozzám

– Erik ébred éjjel, jön át, esetleg ordít ciciért majd hamarosan Márk is nálunk köt ki. Apa megelégeli a matrac szélén való takaró nélküli alvást (hiába no, nem férünk el négyen egy dupla takaró alatt) és duzzogva átvonul a gyerekek szobájába. szerencsére ez a verzió ritka.

Nem tudom meddig megy ez majd így, de most, hogy már bútortologatás is volt hogy külön pateroljuk a kiskorúakat, igazán nincs kedvem visszarendezni mindent (Sanyinak meg szerintem még annyira se). Plusz az altatás utáni csend és nyugalom a saját hálószobánkban (mégha nem több mint 1-2 óra) nagyan csábító. Majd meglátjuk…

de nem hozott takarításhoz való kedvet és időt

lesz ami lesz, nagytakarítás karácsony előtt szinte már biztos hogy nem. sikerült azért ablakot pucolni (na nem mindehol, csak a hálószobában, azt volt leggázabb), meg az előszobai tükörben is látom már magamat. de még várat magára a sütő, az előszobai ablak és az ebédlőben a polc ami lomossá nőtte ki magát.

mindenféle extra programmal és elintézni valóval

Márknak minden héten van egy nap amikor nem kötelező az egyenruha, cserébe vigyünk be valamit a karácsonyi vásárba/tombolára. de nem ám bármikor bármit, két hete játék/könyv volt rendelve, múlt héten csokoládé, most pénteken egy üveg ital;

és hetente vigyen be magával gumicsizmát és váltónadrágot is mert mennek fát ültetni;

ma volt a határidő, be kellett vinni a karácsonyi műsorhoz a jelmezt (persze reggel jutott eszembe kb 10 perccel indulás előtt, majd holna beviszi);

hirdessük és áruljuk a tombolát. viccelnek? kinek van erre ideje? egyszerűbb volt megvenni mind a tizenöt darabot;

hétfőn reggel az iskolaudvaron firkantottam a csekket (majd nyomtam a mit sem sejtő tanítónéni kezébe) a mikulás csomagért, amit a pénteki bulin kapnak majd;

Eriknek persze lesz külön mikulás Denise-nél, idén nekünk kell bevinni a csomagot, jövő kedd a határidő;

Márk meghívót kapott egy osztálytársa szülinapi partijára Januárra(?), vissza kéne jelezni hogy megy-e, meg utánajárni hogy is zajlik ez (eddig még nem voltunk ilyenen), de fogalmam sincs hova tettük a meghívót.

Egy szó mint száz, december ide, a szeretet ünnepe oda, nekünk esélyünk se volt eddig az ünnepre hangolódni. Emlékszem valamelyik évben mondtuk (vagy minden évben mondjuk?), hogy milyen röhejes a tömött szupermarket a karácsony előtti hajrában: mindenki sík ideg, tele kosarakkal sasszézik sorról sorra és közben ordít a negédes karácsonyi melódia. Tudjátok mit? Ez mind piskóta! Ugyanez két ordító/rohangáló kisgyerekkel, egymagadban, az már valami!

 

De még mielőtt valaki sajnálni kezdene minket, vagy ne adj’ Isten elgondolkodni, hogy minek a család/gyerek/extra munka annak, aki nem bírja, mindenkit megnyugtatok, hogy bár sokszor a hajamat tépem (Sanyinak már nincs mit), de összességében nem adnám ezeket a napokat, a világ minden kincséért sem. Csöpöghetnék itt az összebújós meseolvasásról, az esti családi társas(játékos) partikról, meg a Sanyival kettesben töltött winchester-i délelőttről de szerintem az senkit nem érdekel. Így legalább mindenki hátradőlhet, nálunk sincs másképp.

És ha megint nem jelentkeznék egy hónapig:

 

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

 

 

 

* mákos guba

November, paleo, különalvás

Kezdem a legnyilvánvalóbbal: hideg van. Nem olyan enyhe angolos 15 fokos, hanem reggeli minuszos, befagyott szélvédős, kesztyűs-sapkás tél. Előkerültek a bakancsok és a csizmák is, meg a nagykabátok persze. Visszasírom a nyarat, amikor egy szandál kellett csak és kint voltunk az ajtón. Most minumum 15 perc mire ráncba szedem a bandát reggelente.

Márknak is megkezdődött a téli iskolai időszak, letettük a galléros pólót, mostantól ismét az ing és a nyakkendő a kötelező. Átváltottuk hazai ebédre, én csomagolok neki minden reggel. Pedig én nagyon örültem neki, hogy tavaly szeptember óta iskolai ebédet evett (finom, meleg, min kétféle zöldség, hal, hús, tészta, mikor mi). Mióta viszont jobban összebarátkozott az osztálybeli ikerfiúkkal (akik történetesen tündériek), neki is hazai kell, mint nekik: szendvics. Próbáltam lebeszélni, hogy, akkor nem lesz pizza szerdánként, meg fish and chips pénteken, de hajthatatlan volt. Aztán megkóstolta az én szezámmagos paleos kenyeremet, ízlett neki, így most már kifejezetten örülök, hogy én adom neki a kaját. Magkenyér valami kenőccsel (körözött, házi lekvár, májas krém), zöldség (eddig a paprika volt a nyerő), gyümölcs, sajt vagy egy kis felturbózott édesség (kókuszos/magos csokiszelet). A másik előnye ennek a verziónak, hogy amit Márk eszik, azt sokkal szívesebben viszi Erik is, két legyet ütöttünk egy csapásra.

És ha már kaja. A Márk pattanásai miatt szépen leszoktunk a reggeli kakaózásról, helyette szörpöt/gyümölcslevet kapnak a reggeli mellé, ami van hogy pirítós, van hogy zabkása. Én most már 99%ban átálltam a gabona/cukor/tej mentes életre. Muszáj volt, mindig amikor már azt hiszem, hogy megy ez nekem, tudok én mindent emészteni, előjönnek a jó öreg puffadásos, gombásodásos stb tünetek és kezdhetek mindent előlről. Mostnában kezdtem egy kicsit utánanézni a ketogén diétának is ami tulajdonképpen hardcore paleo (az én olvasatomban), meglátjuk tudok-e majd tartani belőle egy hónapot. A napi egy-kétszeri evészet jött be nagyon, reggelire valami folyadék (natúr joghurt alapú). Persze kivételt képeznek a hétvégék, olyankor én is szívesen leülök a fiúkkal reggelizni, mondjuk sült krumplit, vagy rántottát, szalonnát, kolbászt (angolt is, magyart is, mikor melyik van itthon), magkenyérrel, sok zöldséggel. Sok-sok (és mégtöbb) C vitamions limonádé (édesítővel), max egy kis dió-mogyoró napközben, főétkezés többnyire 4-5 körül délután, aztán este 7-10 között vacsora. Reggelre abszolút nem vagyok éhes, meg egyébként nappal se nagyon, talán egy kicsit mire hazaérek délután. Nagyon tuti, hogy nincs már a remegős/szédelgős éhségérzet mint régebben. Néha viszont nagyon rá tudok kattanni az édességre, vagy a tejre, ilyenkorra van itthon egy csoki 70% százalékos kakaótartalommal, leheletnyi cukorral, abból egy kocka vagy kettő és helyreáll a világ rendje. Vagy csinálok egy kis kakaót magamnak fele víz fele tej, natúr kakaópor és pár szem édesítő (szacharin), esetleg egy kis tejszín.

A másik dolog még amiről hírt szerettem volna adni, hogy bontottuk a családi ágyat illetve ezzel a nagy családi hálószobát is. Külön szobát kaptak a fiúk is, mi is. Több mint öt év után nagyon furcsa volt gyerek(ek) nélkül lefeküdni aludni. Eriket pár hete leszoktattam az éjjeli büféről, azóta végigalussza az éjszakát, ezért gondoltuk, hogy megpróbáljuk a külön szobát nekik. Én persze végigpánikoltam az első estét, hogy mi lesz ha kitakaróznak, vagy ha legurulnak a matracról vagy mittudomén mi történhet még velük ha nincsennek mellettünk. Főleg Erik volt a pánik tárgya, Márk már pár hónapja többnyire egyedül aludt a kisszobában. De persze nem lett semmi gond, szépen alszanak (többnyire) összebújva hajnalig. Most már négy ilyen különalvós éjszakán vagyunk túl és kezdem megszokni, hogy elalvás előtt kislámpánál igazi könyvet olvashatok (eddig kindle volt, hogy ne zavarja a fény a gyerekeket) és akár egy csésze tea is lehet mellettem, senki nem fogja álmában felrúgni mellőlem. De azért nagyon jó amikor átjönnek összebújni velünk reggelente. :)

Óvoda – szokásban

Miután fél évet itthon töltött velünk, úgy döntöttünk, ott maradok vele egy kicsit, amíg megszokja az új arcokat és a környezetet. Hetente háromszor, hétfőn szerdán és pénteken délelőtt jár majd.

Hétfőn egész délelőtt ott voltam vele (Erik többnyire rajtam aludt), de igyekeztem a háttérben maradni. Amíg az autókkal játszott magában (rögtön rávetette magát egy nagy kosárnyi autóra) nem volt gond. De amikor egy óvónéni odaült mellé, esetleg más elfoglaltságot ajánlott neki, a gyerek rögtön sírva jött hozzám, hogy ne beszéljen hozzá az óvónéni angolul és hagyja autózni egyedül. Paff. Az én jó kedélyű, talpraesett fiam, akit anno mosolyogva hagytam ott Denise-nél az első alkalomtól, most ordít ha hozzászólnak vagy ha kikerülök a látószögéből (csak egy papírt akartam az irodába bevinni). Maradtam és magyaráztam, hogy a néni csak angolul beszél és hogy menjünk együtt festeni/gyurmázni/énekelni. Végül megbarátkozott a dologgal és már anélkül ült le a többiekkel énekelni hogy a kezem szorongatta volna. Nekem továbbra se hagyta hogy angolul beszéljek hozzá és ő se akart megszólalni.

Szerdán megbeszéltük vele, hogy anya elviszi, ott marad vele egy kicsit aztán hazamegy mamáért és együtt vissza mennek. Bementünk, játék, tízórai, majd mondtam neki, most megyek ahogy megbeszéltük, jövök nemsokára mamával. Bőszen bólogatott, mondta oké és hogy addig itt autózik. Szuper. Még a kaput se zártam be magam mögött mikor egy bömbölő Márk rohant felém, hogy nem marad itt egyedül. Szépen visszamentünk és lényegében folytattuk ott ahol hétfőn abbahagytuk. Én angolul ne beszéljek, de óvónéni se. És ne is hagyjam magára. Hiába mondtam, hogy csak Erik pelusát cserélem ki a mosdóban, ő is jött velem. A délelőtt végére aztán megint feloldódott egy kicsit, de csak annyira mint hétfő délre. Megszólalni angolul megint nem volt hajlandó.

Ennek fényében pénteken már úgy készültem, maradok én is végig. Mivel nem volt kitéve autó és nem volt hajlandó elkérni, kirakókkal játszottunk több más gyerekkel. Úgy belefeledkezett a játékba, hogy szinte fel se tűnt neki hogy angolul beszélek hozzá (vagy kétszer megjegyezte, hogy “anya magyarul”, de két magyar szó után visszaváltottam angolra és ő észre se vette). Először még jött velem a wc-re, de aztán már egyedül ment ki az udvarra játszani és nélkülem ült le énekelni és mesét hallgatni is. Sőt, a mese végén mosolyogva, angolul számolta meg a katicabogarakat.

óvodás

Tisztán látszik, hogy az itthon töltött hónapoknak erősebb volt a hatása mint gondoltuk. Amikor szerdán ott akartam hagyni, gondoltam követem az ajánlott lépéseket: először vele együtt ott lenni majd egy kicsit egyedül ott hagyni, végül csak bekísérni és délben érte menni. De ő másképp gondolta. Először “rosszul esett”, hogy az én gyerekem nem követi a nagykönyvet és annak ellenére, hogy nem ez az első alkalom hogy nem lennék mellette, sírva kapaszkodik belém ha menni készülök. Mondták, hogy hagyjam, úgyis csak addig sír amíg lát. Meg hogy csak surranjak ki, meglátom, észre se veszi majd hogy eljöttem. Lehet, hogy én vagyok rosszul összerakva, de ettől a kisurranósditól a gyomrom forog (miért is csapjam be?) a sírásától meg összeszorul a szívem. Aztán elgondolkodtam. Márkot születésétől fogva úgy neveljük, hogy az ő igényeit tartjuk szem előtt. Eddig mindig bebizonyosodott, hogy hiába is akartunk valamit ráerőltetni, amíg ő készen nem állt, hiába való volt. Nem kellett például semmit csinálnunk, hogy lekerüljön a pelus. Egyszer csak magától ült rá a bilire. Viszont sokkal biztosabban szobatiszta mint azok a kortársai akiket tréningeztettek (idő előtt került le a pelus, hagy szokja). Ő mindig mindent jobban tudott, csak bízni kellett benne. És ez a legnehezebb az egészben. (Mert minden és mindenki azt sugallja, hogy nekünk, felnőtteknek kell diktálni, a gyerek nem aktívan gondolkodó, csak passzív elszenvedője a történéseknek. Most már tapasztalatból tudom hogy ez nem így van, csak merni kell bízni benne és úgy lesz minden jó. És nem csak benne bízni fontos, de magunkban is. Hagynunk kellene, hogy az ösztöneink teret nyerjenek.)

Biztos vagyok benne, ha megérik rá, ott marad majd egyedül és mosolyogva köszön el megint és jobban járunk mintha most ordítva hagynám ott. Addig meg megyünk oviba mind a hárman: Márk, Anya és Erik a batyuban.

Minden oké

Nem vagyunk már betegek, élvezzük a tavaszt. Hehe, persze most éppen esik meg esőt jósolnak a hétvégére is, de csak lesz még napsütés megint. Sokat hallgatunk rádiót, ha itthon vagyunk, szinte mindig szól a Kossuth. A minap érdekes riport volt a Vendég a háznál-ban. Jó volt hallani, hogy van aki szerint jól csináljuk. :)

http://www.hangtar.radio.hu/mrplayer.php?autoplay=1&hangtar=20100426_113000_1

Cikk a kötődő nevelésről

Amikor szakember nyilatkozik a kötődés előnyeiről, nekem mindig dagad a májam és megnyugszom, hogy csak nem csináljuk olyan rosszul a dolgokat. Szeretnék majd írni egy összefoglalót, hogy mi az ami bevált eddig és mi az ami nem a Márk születése előtt tervezett dolgok közül, illetve, hogy mi hogyan éljük meg ezt a (manapság sajnos még cseppet sem gyakori) nevelési  gyakorlatot a mindennapokban. Úgyhogy lesz majd erről egy külön post hamarosan (ööö… remélem, hogy hamarosan). De most itt a cikk, amit egyenesen a Nők Lapja honlapjáról másoltam ide.

Gyógyító ölelés

Erősebb lesz az immunrendszerük, jobb az iskolai teljesítményük

A kötődésről szóló pszichológiai eredmények ma már egyáltalán nem számítanak újdonságnak. Állatokon és embereken végzett kutatások tucatja bizonyítja, hogy a kötődés sérülése – azaz a kicsik elválasztása az édesanyjuktól, nem egyszerűen pszichés, hanem komoly, életre szóló fiziológiai változásokat hoz létre a csecsemőkben és az állatkölykökben. A tényeket azonban mintha senki nem akarná tudomásul venni.

Gyereknevelési gyakorlatunk, az erről szóló tanácsadó könyvek többsége – tisztelet a kivételnek – továbbra sem ezt tükrözi, ahogy nem alakult át a gyerekek gyógyításával foglalkozó intézmények, az újszülöttosztályok többségének gyakorlata sem.

Csóka Szilvia zoológus

Csóka Szilvia zoológus az anyától való korai, hosszan tartó távollét és a rémálmok összefüggéseiről készített tudományos kutatást nemrégiben. Eredményeinek közzététele azonban korántsem egyszerű, mert a kötödés sérülése a tudományos életben is érzékeny, sok érzelmet kiváltó téma. Hiszen gyerekként vagy szülőként szinte mindenki érintett.

– A tudományos eredmények közben elég egyértelműek – állítja. – Az egyik legerőteljesebb érvet egy patkányokon végzett kísérlet szolgáltatja. Olyan kis patkányok idegsejtjeit vizsgálták, akiket három órára elválasztottak az anyjuktól. Azt tapasztalták, hogy agyuk egyik területén – amely, nem mellesleg, a tanulásért felelős – pusztulni kezdtek az idegsejtek. Fontos ugyanakkor, hogy az agy egy idő után regenerálódik. Ha azonban a kis patkányokkal ezt a kivételt többször is megismételték, akkor a folyamat, az idegsejtek pusztulása visszafordíthatatlanná vált. Krónikus stressz alakult ki, amely gátolta az új agysejtek kialakulását is! Ugyanennek a kísérletnek nagyon érdekes eredménye az is, hogy a kontrollcsoportban a kis patkányokat csak egy pillanatra vették ki a fészkükből, majd ismét visszatették. Azt gondolták ugyanis, hogy a stresszt önmagában a kivétel is okozhatja. De nem ezt tapasztalták. A csak egy pillanatra kivett patkányoknak ugyanis felnőttkorukban több agysejtjük volt, mint azoknak, akikkel semmit sem csináltak. Ezeket a kölyköket ugyanis az anyjuk a rövid elválasztás után nagyon sokat nyalogatta, tisztogatta.

– Mi ezeknek az eredményeknek a jelentősége?

– Talán nem mellékes megjegyezni, hogy az elválasztott kölykök sokáig sírtak az anyjuk után – hiába! Amikor kimerültek, elhallgattak, mintha beletörődtek volna a sorsukba – ezt a jelenséget hívja a pszichológia tanult tehetetlenségnek. A kis patkány ennyi idő alatt „rájön", hogy hiába sír, annak biztosan nincs eredménye. Fontos, hogy többszöri stressz hatására sérült csak maradandóan az idegrendszerük, de ha ez megtörtént, akkor ez egy életre szólt. Azt is nagyon fontos hangsúlyozni, hogy az anyák képesek a stressz hatását kivédeni azzal, hogy sokat „nyalogatják" a kölykeiket. Az embernél ezt a „nyalogatást" az ölelgetés, a kenguruban, hordozókendőben hordozgatás, a babamasszázs jelentheti. Ezzel a tevékenységgel az anyák nem elkényeztetik gyerekeiket, hanem életre szóló előnyhöz juttatják őket – hiszen ezzel új agysejtek képződését segítik elő. Az is jó hír, hogy a rövid ideig tartó stressz nem okoz maradandó változást, vagyis nem kell aggódni önmagában azért, ha a gyerek sír. Az alvás trenírozása ugyanakkor – számtalan könyv szól arról, hogyan tanítsuk meg a csecsemőnket arra, hogy végigaludja az éjszakát – maradandó károsodást okozhat, mert ehhez a csecsemőt egyre hosszabb ideig kell magára hagyni. Ráadásul ezek a módszerek épp az ölelgetést tiltják meg.

– A fáradt szülők közben mindent megadnának egy kis alvásért!

– Fontos tudni, hogy ezeket a könyveket többségében gyakorló orvosok és nem kutatók írják. Bowlby, a kötődéselmélet atyja, a hatvanas években figyelt föl arra, hogy a kis kétévesek megőrülnek a kórháztól, mert kénytelenek távol lenni a szüleiktől. Ez a megfigyelés vezette el a kötődés kutatásához, és így jött rá arra is, hogy az anya és a gyerek szétválasztásának hosszú távú, negatív következménye van. Vagyis az elmélete egyáltalán nem új, de még ma is vannak gyerekkórházak, újszülött- és koraszülöttosztályok, ahová az anyáknak tilos – vagy csak meghatározott időben lehet – belépniük.

– Mi a bizonyíték arra, hogy ami a kis patkányokkal megtörténik, az megtörténhet a mi gyerekeinkkel is?

– Közvetett bizonyítékunk van arra, hogy az embergyerekben is megváltozik valami az elszakítás hatására, a stressz-szabályozó rendszerről viszont biztosan tudjuk, hogy sérül. Ezt a híres „idegen helyzet teszt"-ben is tudjuk mérni. A kísérletben pusztán annyi történik, hogy az anya beviszi gyerekét egy idegen szobába, majd kimegy, és egy fiatal nő érkezik meg helyette. Kicsit később pedig visszatér. A gyerekek stressz-szintjét a nyál kortizoltartalmának (ez az egyik stresszhormon) vizsgálatával mérték. Azt tapasztalták, hogy a biztosan kötődő gyerekek sírni kezdtek, amikor az anyjuk kiment, a visszatérésük után azonban hamar megnyugodtak. A stressz-szintjük közben erőteljesen megemelkedett, szívverésük gyorsabb lett, de amint ismét meglátták az édesanyjukat, megnyugodtak, élettani értékeik hamar visszatértek a normális szintre. A bizonytalanul kötődő gyerekek viszont akkor sem tudtak igazán megnyugodni, amikor az anyjuk visszatért. Közöttük voltak olyanok, akik egyáltalán nem sírtak, de a nyálból kimutatható volt, hogy a stresszt ugyanúgy átélték, mint keservesen síró társaik.

Mindezt azért fontos tudni, mert stressz-szabályozó rendszerünk egy életre elkísér bennünket. Felnőtteknél kimutatták, hogy a bizonytalanul kötődő emberek stressz-szintje nyugalmi állapotban eleve magasabb, és kevésbé emelkedik vészhelyzetben, mint kellene! Régóta tudjuk, hogy a folyamatos stressz gyöngíti az immunrendszerünket, vagyis a rosszul kötődő emberek jobban ki vannak téve a betegségeknek. Azok az anyák, akik óvják gyermekeiket ettől, az egyik legfontosabb dolgot adják meg nekik – a jól működő immunrendszert. Nem beszélve arról, pszichológiai kísérletek sora bizonyítja, hogy a biztosan kötődő embereknek jobb az iskolai teljesítményük, sokkal több jót feltételeznek embertársaikról, több segítséget kérnek, baj esetén bátrabban kihasználják emberi kapcsolataikat.

– Mit tehet az anya, hogy gyermeke biztosan kötődő legyen?

– Épp egy Angliában élő magyar származású pszichoanalitikus, Fónagy Péter elmélete ad erre választ. Szerinte az a gyerek lesz biztosan kötődő, akinek az édesanyja jól „fordítja le", azaz megérti gyermeke érzelmi jelzéseit. Mai tudásunk szerint ugyanis hat olyan alapérzésünk van, amelyet tanulás nélkül is felismerünk, a többit valójában az édesanyánk visszajelzéseiből tanuljuk meg. Az irigység, a féltékenység, a csalódottság például ilyen tanult érzelem. A gyerek úgy „tudja meg", hogy éppen most féltékeny, hogy az édesanyja megmondja neki és a reakciói is ennek megfelelőek, de azért nem túlzóak. Nagyon érdekes például az anyák viselkedése oltási helyzetben. Azok a szülők tudják ilyenkor a csecsemőjüket leghatékonyabban megnyugtatni, akik visszatükrözik az arcukon a szomorúságot, a fájdalmat, de nem esnek maguk is kétségbe, azaz nem sírnak együtt a gyerekkel. Mert az anyák nemcsak azt tanítják meg a gyerekeiknek, milyen finomabb érzelmeket élnek át, hanem azt is, hogyan lehet azokkal bánni. Akik például ilyen helyzetben azt tükrözik vissza, hogy az oltás „katonadolog", azok valójában tagadják a nehézség jelenlétét. A gyerek nem fogja tudni megnevezni az érzéseit, és eszköze sem lesz arra, hogy a félelmét levezesse. Ha az anya jól megfejti a gyermek érzelmi állapotát, fiziológiai szükségleteit, ha az éhségérzetére ennivalóval, az idegességére megnyugtatással reagál, hozzásegíti a gyerekét ahhoz, hogy a világot élhető helynek lássa. Ha az éhségérzetére valami egész mással – például babakocsiban való tologatással – válaszol, akkor elvágja a lehetőségét annak, hogy ráismerjen a saját érzéseire.

– Nagyon nehéz állandóan jelen lenni, és mindig pontosan és jól figyelni!

– Ez így van. Sokszor láthatjuk, hogy az állatvilágban a szaporodási időszakban az állatok saját testi szükségleteiket háttérbe szorítva gondoskodnak a kicsinyeikről. Mert ez a túlélés záloga. Rengeteg energiát és odaadást igénylő feladat. Az embergyerek ma is ugyanazt várja, mint őskori társa, a biztonságot adó közelséget. Ez az igény evolúciós örökségünk. Ha a kisbaba magányosan fekszik a kiságyában, veszélyben fogja érezni magát, mi hiába vagyunk meggyőződve az ellenkezőjéről. Ez állandóan feladatokat ró ránk. De talán mindezt könnyebb elviselni, ha tudomásul vesszük, a szülői odaadás nagyon kemény munka, de helyénvaló dolog.

Ember vagyok én is…

Baby_hands Kötődve nevelünk. Írtam már róla, de most egy rádióműsor apropóján kikívánkozik belőlem egy-két gondolat. Természetesen minden szülő, tőle telhetően a legtöbbet próbál adni a gyerekének. De nem vagyunk egyformák, mások az elveink, az értékrendünk, mást és mást örököltünk a szüleinktől, nagyszüleinktől. Ma lényegében két nevelési elv áll egymással szemben: a kiszámítható, önállóságra szoktató, több évtizede fennálló, és vele szemben(?) a manapság újnak számító, ám valójában évezredek óta létező, gyerekre hangolódó, ún.. kötődő nevelés. Persze a határok elmosottak, de vannak bizonyos tisztán kivehető különbségek. Az első ismérvei: a “hagyjuk sírni”, “szigorúan 3 óránként etessük”, “tartsuk kiságyban, hogy önállósodjon”. Az utóbbit leginkább a “ne hagyjuk sírni”, “igény szerint etessük” és “ameddig igényli, tartsuk magunk mellett”. Szerencsére vannak olyan dolgok is, amelyeket egyértelműen mindkét “rendszer” elfogad. (ilyen pl.. a szoptatás fontossága). Én meg vagyok győződve arról, hogy azzal, hogy minden nyekkre mellre teszem a kölköt, vagy hogy kendőben cipelem, a lehető legjobbat teszem Vele. Az aki órára eteti és babakocsiban tolja a gyerekét, ugyanazzal a meggyőződéssel teszi: a legjobbat akarja. És nekem eszem ágában sincs megtéríteni vagy urambocsá’ kioktatni, csak mert ÉN másképp gondolkodom. De engem miért kezelnek Ők külön állatfajként? Miért oktatnak ki úton útfélen a gyereknevelésről? Miért gondolják, hogy nem vagyok elég felelősségteljes szülő, hogy magam válasszam meg a nevelési elveimet? Szent meggyőződésem, hogy nem ártok a gyerekemnek azzal, hogy egy ágyban alszok vele, vagy hogy igyekszem a szükségleteit kielégíteni. Ráadásul nem érzem magam zöldfülűnek a témában, mert nem csak “úgy”, hallomásból, szubjektív véleményekre alapozok, hanem igyekszem mindenről szakirodalmat olvasni, a dolgok mélyére nézni, átgondolni a kontrát is, nem csak vakon követni egy irányzatot. Lehet, hogy ez csak nekem természetes? Az én kezemben “csak” a saját gyerekem sorsa van. De egy szakembernek, akinek sok-sok szülő követi a tanácsait, kutya kötelessége lenne képben lenni a nevelési irányzatokat illetően, nemde? Sértve érzem magam a fent említett riport miatt. Nem csak hogy nem volt naprakész a megszólított szakember, de felelősségre vont, hosszú távú káros következményeket emlegetett anélkül, hogy tisztában lenne a “módszereimmel”. Arról nem is beszélve, hogy jóvoltából mélyül a szakadék köztem, és a (nyugati)világ között. Pedig eszem ágában sincs kilépni a civilizált világból, továbbra is vezetek autót és használom az internetet, csak egy kicsit másképp vélekedem a gyereknevelésről. Ez olyan nagy bűn?