Május

Egyre jobban élvezem a hétköznapokat itthon. Persze még most is vannak nyígós-sírós napjaink, de összességében nagyon jó itthon. (A heti egy dolgozós nap meg nem a világ, igazán ki lehet bírni.) Már volt két jó idős napunk, amikor sikerült kimennünk sétálni, meg játszóterezni, azokat különösen élveztük. Mi vittük a kocsit műszaki vizsgára és a fiúk szinte végig figyelték ahogy átvizsgálták az autónkat. Amikor felemelték, Márk alig vett levegőt. :) A végére persze már megunták, különösen Erik szeretett volna lemászni az ölemből, de azért mégse akartam letenni a földre a váróban. Utána viszont elmentünk egyet hintázni, meg kergetőcskézni Márkkal.

08052012277

Persze be nem állt a szája, folyamatosan mondja, meg kérdez, meg tanít engem, hogy “Anya ezt biztosan nem tudtad, ugye?”. Meg kell ilyenkor zabálni. És tényleg annyi mindent tud már! Nagyon büszke például az angoltudományára. Mindig mondja, hogyan kell angolul számolni, meg hogy hogy van a pirítós, vagy a lekvár angolul, meg minden más, amivel az oviban találkozik. Már csak ritkán van egy kis sírás reggelenként, de ez már nem az anyába kapaszkodós ordítós, csak amolyan csendes pityergés, amikor megfogja az óvó néni kezét és bemegy a csoportba. Eriket is elkezdtük beszoktatni, de ő rettenetesen ordít ha kikerülök a látószögéből, így azt hiszem ezt a dolgot most parkoló pályára tesszük vele. Lehet nem a szeparációs szorongás kellős közepén kellene bölcsibe vinnünk? Pedig az lenne a terv, hogy hetente egy délelőttöt ő is menjen, amíg Márk ott van.

Mert ugye szeptembertől Márk iskolába megy. Április végén megkaptuk a passzust, felvették a katolikus általános iskolába. Teljesen meg vagyok hatódva… Ma jött a levél is az első szülői értekezlet időpontjáról. Akkor találkozunk majd a leendő tanár nénivel, az osztálytermi kisegítőkkel, megmutatják az osztálytermüket, és megrendelhetjük az egyenruhájukat is. Várom is, meg nem is, a szeptembert. Olyan büszke vagyok az én nagy négyévesemre, közben meg összeszorul a szívem, hogy már iskolás, alig látom majd… na jó, befejezem, mielőtt elbőgöm itt magam…

Beszéljünk inkább az időjárásról. :) Az idei tavasz továbbra is rettenetes, még mindig rengeteget esik és hideg is van. Ezeken az esős napokon tudják a gyerekek az idegeimet borzolni. Ráadásul egy hétig nem voltunk oviban sem egy jó kis hányós-fosós vírus jóvoltából. És ez az egyhetes karantén igencsak megviselt mindannyiunkat. Márk már nagyon be volt sózva a végére, volt, hogy már az ablakpárkányról ugrált le a szivacsra a hálószobában. Én meg ne kapjak hülyét, amikor Erik meg ott téblábol mellette. Egyszer sikerült is rajta landolnia, de nem történt nagy baj (Erik nem visított). Persze az volt az utolsó ugrása, a továbbiakat megtiltottam, akkor már csak üldögélni akart a párkányon. (Ne tessék megijedni, az ablakon kívülre nem tud menni, hála a jó kis résnyire nyitható angol nyílászáróknak). Márkot kevésbé döntötte le a vírus egyébként, neki csak a hasa ment. Erikre viszont rájárt a rúd. Az első három-négy nap minden kijött belőle. Étvágya lett volna, de amint lement egy kanálnyi kaja, már jött is ki sugárban. Mellette meg ment a hasa is naponta sokszor. Szegénykém teljesen lesoványodott. Egyébként se volt vastag, de ami kis hurka volt a combján, az is eltűnt. Az első két napos bágyadtság után viszont már teljesen önmaga volt és hasmenés ide-vagy oda, vidáman játszott, rohangált. Mostanra (egy hét után) már teljesen jól vannak.

Bár panaszkodtam az esőről, meg a hidegről, azért nem szólhatunk egy szót se, mert pont az elmúlt hétvége sikerült jó kis meleg nyári naposra. Az, meg hogy Sanyinak pont szabad volt mindkét napja, külön bónusz. Meg sem álltunk a tengerpartig. Weymouthban már voltunk egyszer két éve, de most is megállapítottunk hogy nagyszerű kisváros és remélem legközelebb nem csak megint két év múlva jutunk le. Nem volt éppen kánikula, meg a szél is fújdogált, de a homok kellemes meleg volt, jó volt mezítlábaskodni benne. (képre katt)

weymouth

Nekünk mondjuk nem kell feltétlenül a napsütés hogy partra menjünk. Két hete a southamptoni kikötőt mentünk megnézni szemerkélő esőben és szélben. Mi Márkkal nagyon élveztük a sétát még így is, meg fagyiztunk, Erik meg nagyot aludt a babakocsiban.   (képre katt)

soton

Hol is hagytuk abba?

Ja igen, valahol a nagy paleós 30 nap vége felé, pont egy hónappal ezelőtt. Arra már nem emlékszem, hogy miért nem jegyeztem az utolsó napokat, de tuti volt benne része a hazafelé készülődésnek meg az utolsó napos baráti sütögetésnek is. Pedig a fotókat csináltam én rendületlenül, csak nem jutottam velük idáig. Terveztem pedig, hogy majd otthon (Magyarországon) szépen mindent bepótolok, sőt még élménybeszámolok is, de annak rendje és módja szerint nem éreztem késztetést az írásra. Most meg már lassan egy hete hogy visszavagyunk és már kezdünk visszarázódni a dolgos hétköznapokba.

Márk szépen jár oviba, nincs már sírás amikor ott hagyom, ami nagy szó a három hetes kihagyás után. Eriket is elkezdjük beszoktatni, mert szeretnénk ha addig megszokná a bölcsit amíg Márk is ott van (szeptemberben iskolába megy). Apropó iskola. Múlt héten jött az e-mail a határozatról, hogy felvették Márkot az első helyen megjelölt iskolába, nagyon boldogok vagyunk és reménykedünk a sulikezdés nem lesz olyan döcögős mint az ovis volt. Erik 10 hónapos kópé lett, mindent kinyit, lehúz és megrág. De persze a legérdekesebb dolgok mindig azok, amikkel Márk játszik. Mondjuk ez fordítva is így van, Márknak is mindig az kell ami Eriknél van, így lényegében szinte folyamatos a nyígás.

Kezd elegem lenni az idei tavaszból, mert nem elég, hogy otthon szinte téli idő volt húsvétkor, de itt is elég hideg van és szinte állandóan szakad az eső.  Pedig ilyenkor már javában élvezzük a napsütést és a meleget, sőt sokszor már az első tengerparti kirándulásokon is túl voltunk így április végén. Helyette most ülünk bent és fűtűnk.

A héten lejárt a szülési szabadásom és tegnap megvolt az első munkanapom is. Sanyi szabadnapos volt, ő vigyázott a fiúkra és vitte őket délután torna-klubba. Délben hazajöttem szoptatni, de Erik addigra már túl volt egy alváson és a délutáni szunyával sem várt meg aztán. Nagyon büszke vagyok rá.

Most elhúzok aludni, de már nem ígérem, hogy hamarosan jövök, majd ahogy sikerül. Jóccakát.

Mindenféléről…

…ami nem kaja. :) Mert attól függetlenül, hogy anya bekattant és állandóan az evésen jár az esze, még nem állt meg az élet errefelé.

Múlt szombaton teljesen kivirultam, azt hittem végre itt a tavasz. Volt legalább 18-20 fok amikor sétáltunk a városban. Olyan jó volt kabát nélkül odakint! Aztán bekeményített az idő, csak hogy el ne elbízzuk magunkat. Vasárnap szinte egész nap szakadt az eső, tegnap és ma pedig újra visszajött a hideg. Reggelre fagyott és nappal a széllel bélelt 10 fok se volt igazán kellemes, de legalább nem esett, így el tudtunk menni sétálni. Tegnap előszedtük a babakocsit, belemértük Eriket és megállapítottuk, hogy lassan lehet majd használni, bár még nőnie kell, hogy sokat ültessük benne. De azért Sanyi felfújta a járgány kerekeit és levittük a kocsiba, ott legalább kéznél lesz és nem foglalja a helyet tovább a kisszobában. Persze ahogy előkerült, Márk rögtön lecsapott rá, ki se lehetett robbantani belőle. Nyígott, hogy toljuk abban a három és fél éves hátsóját, így egy babakocsis és egy hátigyerekkel indultunk a helyi DIY boltba. Persze amikor odaértünk, Márk kipattant belőle és tologatni kezdte a sorok között. Még jó hogy hétfő este 6kor nem volt tömeg. Mi egy darabig türelmesen figyeltük az akcióját, de amikor már hazafelé a járdán ment vele kacsázva, viccből nekünk tolta, meg majdnem le az útra, akkor szakadt el a cérna. Mivel nem engedte hogy mi toljuk, visszaültettük az akkor már ordító gyereket. Jó volt hazaérni…

06032012100

Ma is kint voltunk délután, ezúttal a parkba vettük az irányt egy barátunkkal és a kisfiával. A nagyfiúk rohangáltak, a kicsi szinte végig aludt. Ha már úgyis beüzemeltük a babakocsit tegnap, ma jól bebugyoláltam Eriket és abba toltuk. Nem csinálunk még rendszert a dologból, de mivel elég hideg volt, és szerettem volna a hintára felültetni egy kicsit, nem akartam a közös kabát alá beizzadós, majd kivevős (tuti megfázás) dolgot megkockáztatni. Szegényen ennyi ruha még nem volt életében, nem is tudott mit kezdeni a dologgal, csak nyivákolt amikor öltöztettem és persze szabadulni akart. Az apja szerint persze túlzás volt a két kiskabát/pulcsi, pláne, hogy a játszótéren egy két éves forma kiskölyök (természetesen helyi) egy szál hosszú ujjú pólóban ácsorgott. Végül Erik élvezte a hintát, aztán meg aludt egy hatalmasat egy extra pléddel bebugyolálva.

06032012105

06032012110

Aztán járunk oviba is, immáron egy másik helyre. Ahová a helyet vártuk, sajnos tele van, nem vették fel Márkot, viszont a kolleganőm ajánlott egyet a város szélén, ő is oda hordja február végétől a kislányát. Az első pár nap egyszerűen hihetetlenül sikerült. Márk szépen ottmaradt amíg én a kocsiban ücsörögve vártam. De kár volt hamar örülni, mert az első hét után megint kezdődött a régi történet. Nem akar egyedül maradni, nem akar Erikkel maradni (őt is bevetettük), nem akar sehogy sem maradni. Elméletben nagyon jól megy minden, az oviba vezető úton a kocsiban mindig “megbeszéljük a dolgokat”, hogy Ő marad egy kicsit én meg majd jövök érte. De amikor odaérünk, mintha mi sem történt volna, nem enged el. A sírva (ordítva) otthagyás nekem továbbra sem opció, így megyek vele heti háromszor. Egy dolgot szigorítottuk csak: nem vagyok hajlandó az egész délelőttöt ott tölteni vele. Fél óra után el kell jönni. Ha ő maradni akar játszani, akkor egyedül kell maradnia, én megyek. Már elkezdett kérlelni hogy maradjunk még (az elején egyből felpattant, hogy induljunk haza). Sőt, újra köszön az óvó néniknek angolul, meg alap dolgokat hajlandó mondani. Igaz ezeket csak magyarul, de ha azt nézzük, hogy először senkivel nem volt hajlandó kommunikálni, ez már fél siker. Itthon meg már megengedi nekem, hogy pár szót beszéljek hozzá angolul. És a Charlie és Lolából is elkezdett szavakat ismételgetni. Alakulunk…

19022012063 06022012048

Ovi és kaja

Múlt héten voltunk megnézni egy Montessori ovit Winchester mellett. Igazából nem gondoltam komolyan, de ha már megtaláltuk, hát nézzük meg. Nem is lehet egy lapon említeni az ittenivel, ahová most járunk (egyébként már csak hétfőnként). Nagyon szuper. Csupa fejlesztő, értelmes játék, három óvónéni 14 gyerekre. Teljesen el voltam olvadva. Márknak is nagyon tetszett, azóta is emlegeti hogy oda menjünk inkább (mondjuk ott se maradna egyenlőre egyedül, de legalább az én lelkem nyugodt lenne.) Az egyetlen szépséghibája a dolognak, hogy 50 percet kell autókázni hogy odaérjünk. (Emiatt nem került szóba komolyan.) Közben találtunk egy közelebbi Montessorit is, fel is hívtam őket, de csak jövő szeptemberben lesz helyük. Egy másik jó ovi (ami a város másik végében van) jövő nyártól vállalná. Ahová viszont a papírokat beadtuk még szeptemberben (ami itt van nem messze tőlünk) még nem jelzett vissza, jövő hétre ígértek választ. Valaminek történnie kéne, mert egyre rosszabb. Tegnap megint rá se hederítettek a gyerekre, csak miután szóvá tettem a dolgot kezdtek beszélgetni vele. Haladás, hogy már nem rohan sírva hozzám ha hozzá szólnak (viszont nem néz rá arra aki beszél hozzá, csak pókerarccal elfordul) és többnyire érti amit mondanak neki. Lassan, de biztosan haladunk, talán egyetemre már nem kell vele mennem. :)

És a mai kaja

Reggeli:  kakaó Márknak, tejeskávé anyának (mindkettő mandulatejjel) kávé apának, lenmag kenyér (meg a maradék kókuszkenyér), sajt, vaj, paprika, sonka, gyümölcstea (citrommal és édesítővel)

Ebéd: maradék pórés pasztinákos leves és spenótos tészta. Sajnos, most nem voltam elég kreatív, de legalább a tészta durumlisztből van, ami egy hangyányit jobb mint a hagyományos fehérlisztes (kicsivel alacsonyabb a glikémiás indexe)

Vacsorára majonézes hagymás tojássaláta. Márknak nem ízlett, úgyhogy ő a az ebédről maradt tésztából evett.

Azért minden napra jut egy kis bűnözés, de összességében jók vagyunk, mert ma sem ettünk kenyeret és tejet sem.

Óvoda – szokásban

Miután fél évet itthon töltött velünk, úgy döntöttünk, ott maradok vele egy kicsit, amíg megszokja az új arcokat és a környezetet. Hetente háromszor, hétfőn szerdán és pénteken délelőtt jár majd.

Hétfőn egész délelőtt ott voltam vele (Erik többnyire rajtam aludt), de igyekeztem a háttérben maradni. Amíg az autókkal játszott magában (rögtön rávetette magát egy nagy kosárnyi autóra) nem volt gond. De amikor egy óvónéni odaült mellé, esetleg más elfoglaltságot ajánlott neki, a gyerek rögtön sírva jött hozzám, hogy ne beszéljen hozzá az óvónéni angolul és hagyja autózni egyedül. Paff. Az én jó kedélyű, talpraesett fiam, akit anno mosolyogva hagytam ott Denise-nél az első alkalomtól, most ordít ha hozzászólnak vagy ha kikerülök a látószögéből (csak egy papírt akartam az irodába bevinni). Maradtam és magyaráztam, hogy a néni csak angolul beszél és hogy menjünk együtt festeni/gyurmázni/énekelni. Végül megbarátkozott a dologgal és már anélkül ült le a többiekkel énekelni hogy a kezem szorongatta volna. Nekem továbbra se hagyta hogy angolul beszéljek hozzá és ő se akart megszólalni.

Szerdán megbeszéltük vele, hogy anya elviszi, ott marad vele egy kicsit aztán hazamegy mamáért és együtt vissza mennek. Bementünk, játék, tízórai, majd mondtam neki, most megyek ahogy megbeszéltük, jövök nemsokára mamával. Bőszen bólogatott, mondta oké és hogy addig itt autózik. Szuper. Még a kaput se zártam be magam mögött mikor egy bömbölő Márk rohant felém, hogy nem marad itt egyedül. Szépen visszamentünk és lényegében folytattuk ott ahol hétfőn abbahagytuk. Én angolul ne beszéljek, de óvónéni se. És ne is hagyjam magára. Hiába mondtam, hogy csak Erik pelusát cserélem ki a mosdóban, ő is jött velem. A délelőtt végére aztán megint feloldódott egy kicsit, de csak annyira mint hétfő délre. Megszólalni angolul megint nem volt hajlandó.

Ennek fényében pénteken már úgy készültem, maradok én is végig. Mivel nem volt kitéve autó és nem volt hajlandó elkérni, kirakókkal játszottunk több más gyerekkel. Úgy belefeledkezett a játékba, hogy szinte fel se tűnt neki hogy angolul beszélek hozzá (vagy kétszer megjegyezte, hogy “anya magyarul”, de két magyar szó után visszaváltottam angolra és ő észre se vette). Először még jött velem a wc-re, de aztán már egyedül ment ki az udvarra játszani és nélkülem ült le énekelni és mesét hallgatni is. Sőt, a mese végén mosolyogva, angolul számolta meg a katicabogarakat.

óvodás

Tisztán látszik, hogy az itthon töltött hónapoknak erősebb volt a hatása mint gondoltuk. Amikor szerdán ott akartam hagyni, gondoltam követem az ajánlott lépéseket: először vele együtt ott lenni majd egy kicsit egyedül ott hagyni, végül csak bekísérni és délben érte menni. De ő másképp gondolta. Először “rosszul esett”, hogy az én gyerekem nem követi a nagykönyvet és annak ellenére, hogy nem ez az első alkalom hogy nem lennék mellette, sírva kapaszkodik belém ha menni készülök. Mondták, hogy hagyjam, úgyis csak addig sír amíg lát. Meg hogy csak surranjak ki, meglátom, észre se veszi majd hogy eljöttem. Lehet, hogy én vagyok rosszul összerakva, de ettől a kisurranósditól a gyomrom forog (miért is csapjam be?) a sírásától meg összeszorul a szívem. Aztán elgondolkodtam. Márkot születésétől fogva úgy neveljük, hogy az ő igényeit tartjuk szem előtt. Eddig mindig bebizonyosodott, hogy hiába is akartunk valamit ráerőltetni, amíg ő készen nem állt, hiába való volt. Nem kellett például semmit csinálnunk, hogy lekerüljön a pelus. Egyszer csak magától ült rá a bilire. Viszont sokkal biztosabban szobatiszta mint azok a kortársai akiket tréningeztettek (idő előtt került le a pelus, hagy szokja). Ő mindig mindent jobban tudott, csak bízni kellett benne. És ez a legnehezebb az egészben. (Mert minden és mindenki azt sugallja, hogy nekünk, felnőtteknek kell diktálni, a gyerek nem aktívan gondolkodó, csak passzív elszenvedője a történéseknek. Most már tapasztalatból tudom hogy ez nem így van, csak merni kell bízni benne és úgy lesz minden jó. És nem csak benne bízni fontos, de magunkban is. Hagynunk kellene, hogy az ösztöneink teret nyerjenek.)

Biztos vagyok benne, ha megérik rá, ott marad majd egyedül és mosolyogva köszön el megint és jobban járunk mintha most ordítva hagynám ott. Addig meg megyünk oviba mind a hárman: Márk, Anya és Erik a batyuban.

Óvodás

Márkot ma beírattuk az óvodába. Míg a childminder-keresés meglehetősen hosszú és bonyolult procedúra volt, az ovi-ügyet hipp-hopp két nap alatt nyélbe ütöttük. Mivel csak maximum 10 hónapról van szó és egyébként se menne többször mint három délelőttöt egy héten így a lakásunktól való távolság volt a fő szempont. Két ovi is van a közelben, az egyik 10 perc séta, a másik 20. Az előbbibe pont most lett egy hely, a másodikban meg talán januártól lenne, de azt sem tudják garantálni. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy januártól menne csak, de mivel a fent említett (egyébként egy baptista templom közösségi termében üzemelő) ovi már akár azonnal fogadná, így  ha októberben visszajövünk, kezdhetnénk is. Ugyan itthon vagyok Erikkel még április végéig, de mivel Márk jövő szeptemberben iskolát kezd, így addig jó lenne ha kicsit szokná a közösséget és visszarázódna az angolba is. (Vicces egyébként, hogy mivel júliusban született otthon év-vesztes lenne és csak hét évesen menne iskolába, itt meg már épp hogy csak betölti a négyet már iskolás lesz.) 

160912 091

Tegnap néztük meg mind a két ovit és döntöttünk is. Ha végül nagyon nem fog tetszeni a gyereknek és/vagy nekünk, még mindig átmehet a másikba – feltéve ha felajánlanak egy helyet. Ma elvittük a papírokat és Márk is ismerkedett egy kicsit a hellyel. Tetszett neki, főleg hogy van egy csomó autójuk :). Mikor azonban a banda énekelni indult, ő inkább maradt volna az autóknál, és itt kezdődött a buli. Nekünk mennünk kellett (csak látogatóba ugrottunk be, próbanap majd a jövő héten lesz, akkor maradunk egész délelőttre), de ő se maradni nem akart egyedül (nekem vérvételen volt jelenésem), se énekelni menni. Így egy bömbölő Márkkal mondtunk búcsút az óvónéniknek. Még jó, hogy Erik békésen szunyókált a hátamon, mert nem biztos hogy tudtam volna kezelni két ordító kölköt… Aztán persze megnyugodott a bátyó és most már alig várja, hogy hétfőn menjünk megint. Remélem akkor is is ilyen lelkes lesz, ha ott fogom hagyni. Már mondogatjuk neki, csak lesz foganatja… Majd beszámolok. :)