Csak nekem tűnik úgy, hogy rohannak az évek, vagy más is így van ezzel? A karácsony jött és ment, a szilveszter szintúgy és én még észbe se kaptam, már megint megkezdődött a taposómalom. Jó volt az év végi két hét szünet, idén (illetve tavaly, értitek) sikerült itthon maradnom végig, se munka, se egyetem, csak móka és kacagás. A fiúk ideén is lázban voltak (Alex szó szerint, de erről mindjárt), a Jézuska mellett a havat is nagyon várták, de sajnos ez utóbbin még a csoda sem segített. Nem hogy hó nem volt, de szinte kabát is alig kellett a rendkívül enyhe decemberben, és azóta sem. Talán majd februárban. A remény hal meg utoljára.
Nekem január 12-e, kedd dél volt az éppen esedékes dolgozat leadási határideje. Persze a lazsálásnak mindig van böjtje, a decemberi semmittevés öt heti tananyagot zúdított a nyakamba elsején és szükségszerűen az utolsó pillanatos írást. Ám ha az ember lánya három gyerek mellett tanulásra adja a fejét, az vagy nagyon jól szervezett, vagy egyszerűen elment a józan esze. Attól tartok én ez utóbbi kategóriát gyarapítom. Pedig terveztem én… hogy majd három nappal a határidő előtt, szombat éjjel nekiülök és pikk-pakk összedobom, majd nagyképűen indítom a hetet, hogy lám-lám, gyerekek mellett is megy ez. De mindannyian tudjuk, hogy ember tervez…
Szombat hajnalban egy hörgő, lila ajkú, felakadt szemű kilenc hónaposhoz hívtunk mentőt. Szerencsére csak az ijedtség volt nagy. Mindig tanul az ember, ezúttal a lecke a lázgörcs volt. Nem akarok nagyelőadást tartani a témában, legyen elég annyi, hogy vannak gyerekek akiknek hirtelen szökik fel a lázuk (nem feltétlenül magasra, a hangsúly a ‘hirtelen’-en van, az Alexé bőven 39 alatt volt), amire lázgörccsel reagálnak. Maga a görcs, vagy inkább roham, nem tart sokáig, nem okoz károsodást, ‘csak’ nagyon ijesztő (pláne ha először fordul elő), és 4-5 éves korukra kinövik a gyerekek. Így alakult tehát, hogy vasárnap délutánig a megyei kórház vendégszeretetét élveztük.
Mivel a ‘kórházban gyerekkel’ fogalom nem össze-egyeztethető a ‘dolgozatírás’ fogalmával, vasárnap éjjel voltam kénytelen írni (és mellette kábé óránként szoptatni), mert mégse kéne kirúgatni magam az egyetemről az első évben, pláne, hogy a felső légúti vírusos megbetegedésben szenvedő gyerek nem tehet róla hogy az anyja mindent az utolsó pillanatra hagy. Meg is született a nagy elhatározás (nincs új a nap alatt, mindig ezt mondom), hogy legközelebb majd időben, meg hamarabb stb stb (aztán jön majd a következő dolgozat és kezdődik minden elölről).
Na de hogy jó hírt is mondjak, most már minden szép és jó, Alexnek már csak egy kicsit folyik az orra, elmúlt a lázveszély és vele együtt a roham veszély is (egyenlőre). Ezt megünneplendő, a napsütéses órákat kihasználva, egy nagy tengerparti sétával összekötött barát-látogatást tettünk a múlt hétvégén, és megint megfogadtuk hogy gyakrabban kellene találkozni (másfél éve voltunk náluk), és kihasználni hogy csupán egy órányira vagyunk a parttól. Az én gyerekeim hozták a formájukat, és az öt fokban kabát/sál/sapka nélkül rohangáltak és gyűjtötték a szebbnél szebb kavicsokat és kagylókat (amiket aztán az én zsebembe tömködtek természetesen).
A nagy fiúk jól vannak (a tengerparti kabát-nélküliség ellenére is), ezerrel dübörög az iskola, hegedő, úszás, kinek mi. Márk rengeteget nyúlt, 35-ös lába van, és néha tinilányokat megszégyenítő módon hisztizik. Erik továbbra is a család bohóca, iskolába hol kisebb, hol nagyobb kedvvel jár, és a makacssága sem változott. Együtt egyre jobban eljátszanak: utaznak, bunkert építenek, órákon át legóznak, bújócskáznak, kergetik egymást vagy csak rajzolnak a lehető legnagyobb egyetértésben. Aztán persze összekapnak, megy a ‘te kezdted!’ meg az ‘enyém volt először’, vagyis semmi változás testvér-fronton. Alexnek kibújt az alsó két foga, jó étvággyal eszik mindent, többnyire cici nélkül alszik el és egy nagyon sajátos mozgás formát fejlesztett ki, amolyan fókázós-négykézlábas, amivel most már bárhová eljut: pakol a ruhás szekrényben, a konyhában, nyalogatja a cipőket és előszeretettel száll be a nagyok csocsó-partijába is.
Márk saját döntése alapján decemberben beköltözött a kisszobába (így az ‘ez az én szobám, ide nem jöhetsz be Erik’ című nóta is megkezdődött), Erik pedig megint velünk alszik. Így megint mindenki végig alussza az éjszakát, nincs hajnali kettőkor vándorcirkusz. Van viszont dolgozó sarok a fenti gyerekszobában, ahol nyugodtan tudok tanulni/dolgozni anélkül, hogy bárkit is zavarnék.
Terveim szerint a 2016-os év a minimalizmus éve lesz, és nem csak azért mert minimális tanulással akarok egyetemi évet zárni. Már eddig is rengeteg lomtól szabadultunk meg sikeresen és egyre jobban sikerült elkerülni a felesleges vásárlást is. Még mindig sok haszontalan dolgunk van, amiket remélem lassan-lassan át tudok majd válogatni és (kidobni). A jól szervezettség beiktatása megint (mint mindig) palettán van, csakúgy mint a napi jóga és az időben történő esti lefekvés nekem. Egyenlőre nem állunk túl jól ez utóbbiakkal, de nem adom fel, elvégre még csak január van, előttünk az egész év. :)
Megszoktunk 