Negyedik felvonás
Az előző részek tartalmából:
Első felvonás – Kis feleség gyereket akar, pici babát, jó illatút.
Második felvonás – Megérkezik a várva várt trón örökös, öröm és boldogság.
Harmadik felvonás – Viszontagságos (ezt egyáltalán így kell írni?) úton, még két főszereplő csatlakozik a történethez, még nagyobb az öröm és boldogság. De Anya unatkozik (vagy elment az esze a szaros pelenkától) és rendes munkába áll.
Valahol itt tartunk most.
Apa, Anya, három gyermek. Már nincsen puha, jó illatú buba, van helyette egy nyakigláb tinédzser, egy könyvkukac igazság bajnok kiskamasz és egy szemét-újrahasznosító kisiskolás.
Nyargalnak a napok, hetek és hónapok. Csak kapkodom a fejem, mindjárt karácsony (megint?? a tavalyi pattogatott kukorica füzér meg mindig az ablakban van). Munka, iskola, úszás, hegedű, olvasás, betűzés, szorzótábla.
Heti 5-6 nap munka mellett családanyának lenni, teljesen más kategória. Mintha hirtelen 5 szintet ugrottam volna, de a játék szabályokat senki sem közölte, és az elemet is kivették a controllerből. Egyedül a pénteki reggeli az állandó. A pénteki palacsinta, a Szent és Sérthetetlen. Ja, meg a takarító Magdus, hogy ne váljunk a porcicak martalékává.
És minden más szétfolyik körülöttünk. Úszunk az árral, egymásba kapaszkodva. A 10 éves szól reggel, hogy ma kell bevinni a papírt. Fél lábbal kint vagyok az ajtón, fel hét van. Odaseneki, 9ig meg világot váltunk (én telefonon, útban munkában, gyermek karikázik és ikszel, beért a papír).
November van, téli egyenruha. A legkisebb is nagy már, nincs gumis nyakkendő, tetszik, nem tetszik, kötni kell, nincs mese. Magyarázom, mutatom, tükör előtt koncentrálunk. ‘Anya, de először a cipőfűzőt kell megtanulni, azt mondtad, nem?’ Ja, de, tegnap reggel, tényleg. Pedig már majdnem tökéletes a cipőfűző, csak kicsit laza (nem nagyon, csak annyira, hogy az első mozdulatra kioldódik, és ha nem esik hasra benne, akkor csak kilép a cipőből).
Nincs (már, vagy még, vagy éppen most) paleo, vagy keto, vagy bio. De van itthon étel, és mindenki pirítós bajnok (akkor sem fenyeget az éhhalál, ha 8kor ágyba dőlök, és ők jönnek puszit adni). Sokszor dolgozik a lassú főző, meg a gyors főző, de még mindíg többször van pizza/hamburger/sajtos krumpli mint az ideális lenne. Mea culpa…
Az utolsó Harry Potter könyvvel kb másfél éve birkózunk, és újra előkerült Rumini. Három gyereknek, két felé olvasás, fennhangon. És hallgatják. Még a 13 éves is, pedig már lassan lelóg az ágyunkról a lába. De ott van (és ha nem idetlenkednek, csiklandozzák egymást, lökdösődnek vagy csak szimplán vihognak a semmin), és tök meghitt tud ez lenni. Mert a nagy nem olvas, csak ritkán. De majd én, én veszek neki könyvet, olyat, amilyet a múltkor szeretett. És leteszem a friss szerzeményt az agyára, hogy az esti ‘kaphatok meg időt a telefonomra’ kérdés helyett talán a kezébe veszi, beleszeret és hálával gondol majd anyjára, hogy megszerettette vele az irodalmat, mire ő jön, hogy miért van neki ebből kettő, és hogy került a második az ágyára? Nekem persze halvány lila se, de aztán kibogozzuk, hogy ezt már olvasta, és le vagyok maradva pár körrel (pedig én vettem neki először is).
Valamelyik reggel, azon kaptam a 6 évest, hogy manikűr ollóval szedi a zokni szöszt a lábujjai közül, veszélyesen közel, az előző esti vörösboros poharam mellett.
Ja, és tudtátok, hogy van olyan ország, hogy Pukisztán?
Megszoktunk 